Vendégíró voltam

Társoldalunkon a Pennát a kézbe! blogon mindig találkozhattok Gyakorlati feladatokkal, amelyek kitűnő alkalmat biztosítanak arra, hogy kipróbálja az ember magát olyan terepen is, ahova eddig nem merészkedett. Már régóta szemeztem a kihívásokkal az oldalon, néha még bele is kezdtem az írásba, de eddig még egyszer sem küldtem be művemet. Most megtettem.

A feladat ez alkalommal megadott szavakból kiinduló történetmesélés volt, a teljes feladatot itt találjátok, ha van kedvetek, unatkoztok vagy csak megihletődtök gyakorlásnak tét nélkül is tökéletes feladat, remekül fejleszti a kreatív gondolkodást.

Amikor elküldtem a művet, nem hittem volna, hogy ilyen jó visszajelzést kapok, azon pedig végképp meglepődtem, hogy díjazott is lett a munkám. Ha van kedvetek, időtök, olvassátok el ti is, véleményezzétek, ide is felteszem a büszkeségemet! :)


Választott szavaim:
   Helyszín - üvegház
   Kifejezések - kétség, remény
   Tárgyak - esernyő, tükör, festmény

Alkonyodott. Surranva, zizegve omlottak el a napsugarak a horizonton, mint ahogy a mesterséges eső pergett az üvegházban. A forró levegőben, mintha elolvadtak volna a vízcseppek, le sem hullhattak a finom, porhanyós földre, s mégis sárba süppedt mezítelen talpam, elhagyott lábnyomaim az ösvény ködbe veszett messzeségébe nyúltak.

Halkan dúdoltam valami kedves kis dallamot, amit még tőled tanultam, tudod, azt, ami az esővel incselkedő kislányról szól, de a szövegére már nem emlékszem. Félmosollyal az arcomon pörgettem a kis fekete esernyőmet a fejem fölött, másik kezemben levetett cipőmet lóbáltam, ahogy a cseppek halkan doboltak a megfeszült anyagon, majd lecsúsztak rajta. A kabátom széle némán fodrozódott, míg az ujjamon forgattam a karikagyűrűt.

Egyre csak néztem a mellettem elsuhanó sok trópusi növényt, a leveleik közt játszadozó napsugarakkal, amelyek gyengécske fényükkel melengették az arcom, a távolba nyúló, elködösült üvegfolyosót, amiben úgy bolyongok nélküled, mint egy vak ember. Miért nem vagy most is itt, hogy elmondd melyik növény micsoda? Hogy kioktass arról, hogy nem minden pálmán terem kókuszdió és miért nem szabad a mimózák leveleihez nyúlni. Miért nem tűzöl virágot a hajamba, ugrálsz a pocsolyákban, mint egy kisgyerek, ahogy régen, mielőtt a háború kitört? Miért nem hallom már a nevetésed a párától súlyos levegőben, miért csak a súlyos, rémületes puskaropogás kísért? Miért kínoz a kétség, hogy…?

Élsz még egyáltalán?

Ahogy a kis átriumba érek, lassanként elhal a dúdolgatott dallam, a kopogó eső, a csöppnyi őserdő hangja is elnémul, és csak te maradsz. Mindig azt mondtad: mindenki elmehet, te maradsz, mi maradunk. Megígérted. Hazudtál nekem. Hazudtál?

Összecsukom és leteszem az asztalra az esernyőt a kopott, öreg rádió és a kaktuszos cserepek mellé, majd leülök a kisszékre a vászon elé. Nem merek hozzányúlni. Azt mondtad, ne nézzem meg, míg vissza nem jössz, és be nem fejezed, mégis lehúztam róla a festőkabátod, amit ráterítettél. Csak nézem magam. Olyan, mint egy tükör számomra ez a kép, amin ugyan nem látszik az arcom egyik fele, csak az elnagyzolt vonalak, amelyek felismerhetővé tesznek. A jobb oldal már szinte teljesen kész: a szemek, az orr, a száj körül feszülő ráncok, a laza vállak, a kócos haj. Ez a festmény azt adja vissza, ami most vagyok: egy félember. Nélküled csak fél vagyok.

Soha nem éreztem még ilyet ezelőtt, persze hiányoztál, ha csak a konyhába mentél ki egy üveg sörért, vagy amikor elbúcsúztunk és számoltam a perceket, hogy hívhassalak, amint hazaértél, de az nem ilyen volt. Régen nem értettem azokat, akik azt mondták, amikor a párjuk távol volt tőlük, akár csak egy napra is, hogy úgy érzik, elvesztették önmaguk felét, a lelkük felét. Most már értem őket.

- Hazajössz még valaha? – kérdezem magam elé bámulva, elhalóan suttogva, faggatón a bizonytalan jövőt. A körmömmel a festőállványra száradt akvarellt és temperát kapargatva nyeldekelem az előtörő könnyeim, amelyek elhomályosítják a látásomat. Felzokogok. – Azt mondtad mindig itt leszel! – tör ki belőlem a vádaskodó kétségbeesés, ahogy előttem megnyikordul az üvegház ajtaja. Megmerevedve szipogok, a kezemmel a számat befogva. Ha itt találnak, talán soha nem jöhetek vissza. Odakapom a tekintetem és a szemeimet törölgetem a kezemben tartott festőkabáttal, hogy a fekete mozgó folton kívül mást is láthassak. Amikor felpillantok, már nem tudok hinni a szememnek.
- Én itt vagyok. Mindig itt voltam – súgod te is, arcodon az a kedves mosoly, válladon a megkopott táska és a nyakadban megcsillan a fém cédula, de a kezedet hiába nyújtod felém, nem érhetlek el, tudom, csak az emlékek játszanak velem, mint mindig, ha idejövök. Mint mindig, ha rád gondolok.
Csak a hideg szél borzongatott meg, és csapkodja a huzatos üvegkertek ajtóit és ablakait, kavarja fel az asztalon fekvő levélkupacot, melyek közül egy a lábam elé hull. Nem veszem fel, a gyér, pirosas izzók fényében csak az erősen szedett, nyomtatott sor látszik: „Szolgálat közben eltűnt”. Dacosan letörlöm a könnyeket és felállok.

Még van remény.