Egy történet arról, hogy miért NEM érdemes a legapróbb mértékben is kíváncsinak lenni
és
miért érdemes a felvételi papírjaidat tudatosan és átgondoltan kitölteni.
Lehet, hogy nem hiszed el, de így van.
Tapasztalatból mondom.
I.
Az épületben nagy volt a zsongás, de nem foglalkoztam vele. Mindenki pakolt, rendezkedett, szaladgált, cipekedett. Én egyszerűen utat törtem magamnak a bőröndömmel, és sétáltam a 23as szoba felé. Valahogy jól esett visszajönni, ez a Karácsony idén kicsit sok volt. Jövőre nem megyek haza, majd azt mondom, vizsgáim lesznek januárban, tanulnom kell. Ami azt illeti, ez idén is így van. Csak éppen leszarom. Mi fenének tanuljak arról, mivel alvasztja meg a vérem egy vámpír, ha jól végezte dolgát, és egy isteneset szippantott a forrón lüktető véráramomból? Vagy tudnom kéne, hogy a Napkirály udvarában hány miniszter volt vámpír? Nem érdekel. Ha valamit megtanultam ezen az egyetemen, az az, hogy jobb, ha nem tudok semmiről. A vámpírokat csak az szereti, aki nem tud róluk semmit. SEMMIT. Szóval a társadalom legalsóbb, legprimitívebb, legnaivabb rétege. Akik olyan vészesen sokan vannak...
- Helló, Dianne! – köszöntek többen is, ahogy végigvonultam a kollégium folyosóján, de én csak intettem nekik. Miután egész hétvégén Jill aktuális vámpírpasijával kellett jó pofiznom, nem volt kedvem semmihez és senkihez. Főleg nem ehhez a betegesen vegyes krémjéhez az egyetemnek. Henry megint új csajt szív. John a fogai fehérségét vizsgálja a tükörben, bár én a helyében a fehér ingén vöröslő vérfolton izgatnám magam. Jessica két középkorúnak látszó vámpírt szédít éppen, hogy elvigyék valami jó bárba a hétvégén. Hánynom kell. Komolyan azt hiszi, hogy az egyetem után is lesz esélye életben maradni a vért szopó malackák között? Legjobb esetben is csak elit kurvának vennék fel a Vamp negyedben, de ezzel a mentalitással a vámpírológián szerzett diplomájával kitörölheti a kerek kis farát.
Egykedvűen nyitottam be a 23asba, és az ablak melletti ágy felé vettem az irányt. Nem néztem se jobbra, se balra, csak az ágyra. Az ajtó néma kattanással csukódott be mögöttem, a huzat az arcomba csapta a hajam. Szőke tincseket fújtam a homlokom irányába, majd ahogy megpördültem, a táskámmal visszakézből fejbe vágtam a szobatársam.
A dékán direkt szívat, de Broglie még mindig itt van.
- Mondtam, hogy ne próbálkozz – néztem vele farkasszemet higgadtan.
- Ezt én is mondtam már neked, Dianne – felelt vigyorogva.
- Én mondtam előbb.
- Én vagyok az idősebb.
- De én fogok karót döfni a szívedbe, érthető? – keltem ki magamból a vámpírra meredve. Az izmaim ugrásra készen várták a parancsot az agyamtól, hogy „Fojtsd meg!” vagy „Karót bele!”.
- Már te sem veszed komolyan magad, ugye? Mert én már nem tudtak – nevetett. Nem, ez nem az a nevetés volt, amit a filmekben látsz, amikor a vámpír kivillantja összes fogát, és sátáni vagy éppen kéjt hozó nevetésbe kezd, annak érdekében, hogy jobb hatást gyakoroljon az áldozatára. Nem. Ez vidám nevetés volt, felszabadult, emberi. És ezt gyűlöltem benne a legjobban.
- Bocs, nincs gusztusom hozzád érni, félek még dögvészt kapok.
- Pestist? – kérdezte meglepetve. – Ugyan kislány, ez már a negyedik félévünk lesz együtt, kizárt, hogy még mindig utálsz.
- Nem adtál rá sok okot, hogy megszeresselek...
- A többségnek nincs szüksége okra... – vigyorodott el.
- De én nem vagyok a többiek, Noir.
- Nem, te vagy az egész egyetemen az egyetlen, akinek személyisége és gondolatai vannak, mindenki másnak nem itt volna a helye, tudom én, Dianne. Ki kell ábrándítsalak, nem vagy egyedül.
- Jobban tudom, hogy mi vagy, mint te magad, de Broglie! – vágtam az arcába.
- Kétlem.
A kezemben tartott táskát egy egyszerű mozdulattal az ágyra dobtam, a bőröndöt pedig a lábához állítottam. Haragosan meredtem a vámpírra, teljes tudatában annak, hogy ez őt nem hatja meg.
- Ne akard, hogy vonalat rajzoljak a szoba közepére, és taposóaknákat rakjak az én részemre, jó?!
- Miattam igazán nem kell – dobta hátra a derékig érő fonatba szorított haját, majd a saját ágyához sétált, és visszafeküdt olvasni. Általában ezt csinálta, amikor épp nem ment az agyamra.
Nos, gondolom kíváncsiság tárgya, hogy hogyan került a koleszban egy fiú és egy lány egy szobába, hogy rakták össze a vámpírológia szakos fiatal nőt a vén vámpírral, aki még mindig huszonévesnek képzeli magát. Ennek egészen egyszerű oka van: nem volt máshol hely. A vendég előadónak szállás kellett, így berakták mellém, abba a szobába, ahol még két hely volt „szabadon”. Egy a csomagomnak, egy a tananyagnak. Nos, azóta a csomagjaimat kénytelen vagyok a szekrénybe gyömöszölni, Monsieur de Broglie flancos öltönyei és alsógatyái mellé. Fúj.
Gyors mozdulatokkal pakoltam ki a táskám tartalmát, zoknik, alsóneműk, melltartók és szoknyák, ingek, nadrágok, harisnyák, nyakkendők, sálak töltötték meg a bőröndöt, oly mértékben, hogy csoda, hogy eddig bírta a cipzár. Második elhatározás: soha többet nem engedem anyának, hogy segítsen a pakolásban, különben rövid időn belül azon kapom magam, hogy megfojt a ruhaáradat. Mindenesetre mérsékelni kell a mennyiséget, különben a fele sem fér be a szekrénybe, amit persze nem akarunk.
- Holnap órád lesz velem az Általános Misztériumtudományon – jegyezte meg hirtelen a vámpír, megtörve a kellemes és ritka csendet.
- Jó – feleltem tömören.
- A fokhagymáról lesz szó meg a hasonlókról, hogy milyen hülyeségekkel próbáltak minket időnként távol tartani.
- Nem tudok menni, megfáztam. Köhi-köhi, fáj a torkom – gúnyolódtam, de komolyan gondoltam. – Ne is számíts rá, hogy ott leszek. Kizárt.
- Miért?
- Kell az nekem, hogy önszántamból hallgassam napi plusz két órán át a csodás hangodat, amit úgy gyűlölök? NEM! Köszönöm, anélkül is megvagyok. Majd elkérem Lena jegyzeteit.
- Nem lesz jegyzetelés, ez egy tapasztalati előadás. A részvétel megtagadása csak évismétlés terhe mellett lehetséges. Kötelező óra.
- Direkt csinálod, igaz? – csattantam fel.
- Mit?
- Hogy pokollá teszed az egyetemi éveim!
- Ez semmi ahhoz képes, amiket még csinálni tudnék veled… – mosolyodott el kihívóan.
- Meg foglak ölni – közöltem pókerarccal.
- Már halott vagyok. Sajnálom, elkéstél néhány száz évvel – felelt ő is hasonlóan.
- Olvass tovább, és törődj magaddal, nagyapus, ma nem vagyok formában… – sóhajtottam, majd visszafordultam a ruháim felé.
- Olyan merev vagy, Dianne… – kezdte halkan.
- Te leszel mindjárt hullamerev, ha nem hagyod abba!
- Kétlem.
- Kétled? – kérdeztem vissza felegyenesedve. – Kételkedsz azon szándékomban, hogy megtervezem a balesetnek beállított meggyilkolásodat, és aztán kivitelezem is? Mert veszélyesen közel állsz ahhoz, hogy gyakorlatba ültessem át a terveim.
- Kíváncsivá tettél, mit eszeltél ki? – kérdezte gúnyosan.
- Kinyírlak, te rohadt vérszívó! – kiabáltam, majd el is indultam felé, de valaki kopogott. – Szabad! – kiáltottam rögtön, megállva a szoba közepén.
- Nem lehetne, hogy kevesebbet hangoskodtok? – nézett be egy srác az ajtón. – Inkább dugjatok gyerekek, csak ezt ne!
- Kifelé! – mordultam rá, és ő el is tűnt.
- Szimpatikus ajánlat… – vélekedett Noir. – Kár, hogy aláírtam azt a papírt, hogy diákokkal nem. Az egyetlen nő pedig, akivel észrevétlenül csinálhatnám te vagy – fejezte ki csalódottságát. – De persze ilyen az én szerencsém, hogy összezárnak egy frigid kamasszal, aki azt se tudja mi fán terem a testi gyönyör fogalma.
- Van kezed, rögtön kettő is, csináld úgy, mint a többiek! Tudod, le-fel, moss ki kézzel, apukám!
- Ó, erre semmi szükség kedves, nem vagyok rád szorulva, vannak még páran ezen a világon, akik megcsinálják helyettem. És még élvezik is. Azt hiszem, ez olyan, mint a szimbiózis...
- Szimbiózis? Szimbiózis? – ízlelgettem a szót. – SZIMBIÓZIS? Te így hívod ezt? Te jó ég... Hova kerültem?
- Üdv a Pokolban, édesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése