3. fejezet

Kevin Hale

Míg lehajtottunk a kis futó- és biciklisösvényre, tényleg nem láttam a holtakat, csak a villogók fényét meg a halottkém autóját a mentő mellett. Kiszálltam Kevin mellől, és beleszagoltam a friss reggeli levegőbe. Nem tudom miért, talán csak a meglévő tudat miatt, de éreztem a holtak szagát, azt a fanyar, fémes, vér ízű illatot, az égett hús bűzét, a testek élettelen párolgását. Bevallom, elfogott egy pillanatra a rosszullét, ahogy a szag látvánnyal is párosult. Áldottam az eget, hogy csak teáztam, és nem reggeliztem tíz perccel azelőtt, különben tényleg kidobtam volna a taccsot.

A helyszín nem volt különösebben megrázó vagy undorító, sem csonkítás, sem agyvelőmaradványok szétkenve a füvön, csak ép és egész holttestek, de mégis volt benne valami rettenetes és felkavaró, ahogy az öt vámpír földi Krisztusként, lehajtott fejjel, meggyalázott, elkínzott, pilletestükkel lógtak a kereszteken. Meredten legeltettem rajtuk a tekintetem, próbálva úgy tenni, mintha nem hatna meg, közben csak szoktattam magamat a látványhoz. Ha valaki nem hagyott egy dobozt az ujjlenyomatok gazdáinak nevével és elérhetőségével az egyik kereszt lábánál, aligha remélhetem, hogy az ügy gyorsan lemegy majd, és ez azt is jelenti, hogy ezt a képet még újra és újra és újra az eszembe kell idéznem, minden részletével, harmatcseppel, cipőnyommal, gödörrel, vérfolttal.

- Hogy állunk, Meyers? – léptem a halottkémhez, aki épp a kellékes dobozában kutatott.

- Rosszul – felelte őszintén, fájdalmas arcot vágva, ahogy feltekintett a keresztekre. Nem követtem a tekintetét. – Rengeteg a hiányos ujjlenyomat, az elmaszatolódott nyom, alaposabb vizsgálatra lesz szükség, ami nem fél napot fog igénybe venni. A sebek egy része új, más része régi, behegedt sérülés. Ezüst nitrátot és faszálkákat egyaránt találtunk az áldozatok bőrén, ami jó jel, ezen el lehet indulni. Az ezüst nitrátnak sok fajtája van, nem mindegy mivel vegyítik, mivel hígították fel, mielőtt beadták nekik. Ha sikerül rájönni, hogy milyen az összetétele, le lehet nyomozni. De ismétlem, hosszú lesz.

- Értem. A keresztek?

- Öt különböző, egyedi gyártmány, a keresztfa hátulján az áldozatok neveivel, de erről jobb, ha a helyszínelőket kérdezed. A testeken szerencsére nem ejtettek nagy sebeket, mikor feltették, de már halottak voltak, amikor idehozták őket, azután állt be a merevség. A testeken lévő ujjlenyomatok maszatosak, de akadnak tiszták is. Nem úgy tűnik, hogy el akarták kerülni a felismerhetőséget, a testek tele vannak DNS-ekkel, van miből kiindulni.

- Kösz, Mike. Holnap benézek, ha addig nem találsz semmi extrát. Ha mégis, hívj fel.

- Még mindig ugyanaz a számod, igaz?

- Igen – bólintottam, majd átléptem a helyszínelőkhöz.

Módszeresen dolgozom, szépen végigjárok mindenkit, aztán mikor a beszámolók már felkészítettek, alaposabban megnézem a helyszínt is, így kevésbé érzem magam rosszul. Objektivitás mindenekfelett. Ezt is Mr. Higgstől tanultam: soha nem gondolhatsz úgy egy vámpírra, mint egy valaha volt emberre, akinek családja volt és normális élete, ha meg akarod ölni. „Inkább arra kell gondolnod, milyen édesen tekerné ki a nyakadat vagy tépné ki a gerincedet. Észre sem vennéd, ugye milyen dühítő? Hát loccsantsd szét a mocskos féreg fejét, és tépd ki a szívét!”

Ezektől a hasonlatoktól mindig rosszul voltam, mert amikor lehet, kerülöm az erőszakot. Ráadásul nem nagyon tudom értékelni, ha embernek látszó természetfelettiek mellkasában kell kotorásznom, míg ők a fejüket növesztik vissza. Ha értékelném, orvosnak mentem volna vagy vámpírvadásznak. Szerencsére azóta már megváltozott a törvény hozzáállása a vérszopókhoz, és nincs szükség Mr. Higgs (néha azért még hasznos) bölcsességeire, és be kell érnem a végeredmény látványával, és dokumentálásával.

 - Warren nyomozó – mutatkoztam be a már pakolászó helyszínelőknek. – Mr. Meyers azt mondta maguktól érdeklődjek a keresztekkel meg további nyomokkal kapcsolatban. Találtak valami érdekeset?

 - Harris – bökte ki a nevét egyikük felpillantva rám. – A keresztekről csak annyit, hogy alaposabb vizsgálatért mennek a laborba, ránézésre négy három méter magas és egy háromfeles, különböző gyártmányúak, semmi szignó, súlyra tömör ezüst szegek, ami ritkaság. Minden tele van ujjlenyomatokkal, a felirat láthatóan vámpírvér, nem alvadt meg, nem színeződött el, nem tudnim mikor vették le. Az eset mindenesetre bizarr. Amatőr munka, de rendkívül kegyetlen, szándékosan tették ide ezeket a szerencsétleneket, hogy szem előtt legyenek.

- Honnan gondolja?

- Csak sejtés, de ha egyszerűen el akarták volna tüntetni őket a folyóba dobják, vagy elássák őket a közelben. A meggyilkolásuk mindenesetre nem itt történt a halottkém szerint. Talán jobban jártak így… Szerencsétlenek…

 - Rendben, akkor a továbbiakat majd az Irodában – biccentettem, majd nagy levegőt vettem, és végre felpillantottam a holt holtakra. Egy minden értelemben halott vámpír általában nem hat meg, de ezek a szerencsétlenek… bármennyire is rühellem az agyarasokat, nem vagyok szadista, megszántam őket. Senki sem érdemel ilyen halált, senki. Még egy vámpír sem, egyetlen szörnyeteg sem. Főleg, hogy valószínűleg nem tettek semmi rosszat, csak éppen rosszkor voltak rossz helyen, bár ki tudja…

Az öt kereszt szimmetrikusan volt felállítva a néhány fa takarásában meghúzódó tisztáson, ahol általában a Dr. Paul Dudley White-ról elnevezett biciklisúton kerekező családok szoktak piknikezni. Négy kisebb és közöttük egy nagyobb faragott kereszt állt, csak formájuk, megmunkáltságuk tette őket különbözővé, a méretek stimmeltek. Két szélen és középen egy-egy férfi, közöttük két nő élettelen teste függött, fejük előrecsuklott, hajuk (már ami megmaradt belőle) helyenként a koponyájukhoz tapadt a még frissnek tűnő, élénk piros vértől. Meztelenek voltak, testükön rövidebb-hosszabb sebek, fekete égésnyomok, kékesen duzzadó alvadt erek húzódtak, bőrük fehér, fényét vesztett márványhoz hasonlított, és alatta futó izmaik még halotti ernyedésükben is keménynek.

Erős és öreg vámpírok voltak, valószínűleg a szebblelkű fajtából, arcuk alig csúnyult el élő valójukhoz képest, ez azt jelenti „jó fiúk” voltak, a lelkük még nem sorvadt el úgy, mint a többségé. Kettejüket ismertem is: a jobb oldali nő egy hírességnek számító Valois, akit nagy erőkkel kezdett keresni a média, mikor három hete eltűnt, csak látásból ismertem, a másik viszont, a középső férfi, aki mindjük közül a legrémesebben festett, vele beszéltem is párszor. Gabrielnek hívták, a klánfő egyik legjobb barátja volt, általában akkor váltottam vele néhány szót amikor Kerianra vártam, de semmi különös, csak a kedves mosolyára emlékszem, amin (érdekes módon) nem látszottak a vámpírokra jellemző furcsa alakú, hegyes szemfogai. És most halott. Az arcának két oldalán mély, érdes vágásnyom, szeme beesett, valószínűleg nem hagyták aludni, bal szeme alatt lila véraláfutás, orra valaha egyenes vonala megtörve, ajka felrepedt, a fogai megnyúlva az alsó ajkát súroljak, még elnyílt szája ellenére is. Legalább százötven éves volt, elég öreg ahhoz, hogy megvédje magát, kizárt, hogy emberek tették ezt vele. A karján és a mellkasán ezüstlánc nyoma égett a bőrébe, csak hogy a legszembetűnőbb sebesüléseket említsem, helyén fekete láncszemek sötétlenek, körmei alatt kosz és vér, remélem, kiderítik, hogy kié.

Az arcom megfeszült, ahogy néztem őket, talán Kevin is észrevette, mert mellém lépett, és megkérdezte:

 - Minden rendben?

 - Hogy lenne már minden rendben, Kevin? – kérdeztem bosszúsan, ezzel leplezve ijedtségemet. – Van öt halott vámpírunk, egy fenyegető üzenetünk, és rohadtul kevés időnk. A klánok őrjöngeni fognak, főleg az Ocean. Négy halott tag… mi a fenét mondunk majd nekik?