6. fejezet

Miután túltettem magam a tea egyértelműen gyomorforgató ízén, megbizonyosodtam róla, hogy a vámpír elhagyta az épületet és megittam legalább két méregerős kávét, hogy kibírjam ájulás és jelentős mennyiségű alvás nélkül az ügy első napját, amely nem csak 5 abszolút halott vámpírt és egy kellemetlenkedő idegent, de néhány órányi hullakísérgetést, gép előtt pötyögést, telefonálgatást, terepmunkát és egy letartóztatást foglalt magába.
Ráadásul az egyik személy, akinek a DNS-ét megtaláltuk Marianne Donovan testén, talán csak a büntetett előéletének tudatában, de megtagadta az önkéntes befáradást az irodába, megpróbált félrelökni és elrohanni egy revolverbe kapaszkodva. Kevin már vágta is a fejet, amikor a nő hozzám ért.

A kedvenc mozdulatom: ahogy megfogom a karját és a saját lendületéből a betonba passzírozom a nőt a jogait sorolva, azzal a kiegészítéssel, hogy szövetségi ügynök ellen tanúsított tettlegességért és a nyomozás akadályoztatásáért „kénytelen” vagyok bevinni. A fegyverre pedig nem is volt engedélye. Mellesleg azt sem nagyon szeretem, ha valaki az anyámat szidja, csak mert jelvényem van, stukkerem és elég helyes arcom, ahhoz, hogy megéljek a hozzá hasonlók elkapásából. Ja, és persze kényelmetlen kérdéseket tettem fel és nem a ciklusáról.

Nos, miután már elmúlt este hat és a nő néhány perc híján nyolc órát töltött a kettes kihallgató szobában, végre megérkezik a várva várt Mr. Wilde és bemegyünk Ms. Dylanhez. Csak reméltem, hogy a csaj átgondolta a mondókáját és a viselkedését is, míg benntarttattam, mert a másik tizenöt kollégája, akit már kihallgattunk vagy mindent tagadott vagy ügyvédet hívatott vagy inkább egy szót sem szólt, ami finoman szólva idegesített. Bár ha azt vesszük, ha a nő csak ebből a három opcióból választ stratégiát, már jól jártunk.

Kinyitom a kihallgató ajtaját, kényelmesen besétálok, intve a tükör mögött álldogáló Kevinnek és a technikusnak, hogy bekapcsolhatják a felvevőgépet. A szoba fehérre festett falai ragyognak a neonfényben, a szűk, magasan fekvő ablakok alig engednek természetes fényt a helyiségbe, a bútorok, a négy szék és az általuk két oldalról közrefogott asztal kemény, laminált bútorlapból készült, fekete színével kontrasztot teremt a szobában. A latin vonásokkal megáldott nő közönyösen pillant ránk, arra várva, hogy megszólaljon valamelyikünk, úgy döntök, én kezdem.
- Jó estét, Ms. Dylan. Mint azt már tudja, Warren ügynök vagyok, ő pedig itt Mr. James Wilde – intettem az épp helyet foglaló vámpír felé, aki egyszerű, bézs öltönyt viselt, mellőzve a tegnapi kabátot. – Gondolom, tudja, miért van itt.
- Mert maga beijedt egy stukker puszta látványától.
- Ezért is – bólintottam lassan, háromig számolva magamban. Úgy döntöttem, nem akarom rögtön egy spontán vitával kezdeni a dolgot, egyébként sem szabad semmilyen érzelmet kimutatnom, mert ezek mindent felhasználhatnak ellenem. – De talán megalapozott volt a félelmem, mert ha valaki odalép hozzám és megkérdezi, hol voltam adott időpontban, nem rántom elő a revolverem és kezdek el rohanni, a kérdezőt szidva. De lehet, hogy ez csak felénk van így – döntöttem kissé oldalra a fejem, megjátszva a komolyságot.
- Mindenesetre, megtalálták az ujjlenyomatát egy gyilkosság helyszínén, szeretnénk tudni hol volt tegnapelőtt éjjel – vette át a szót a vámpír.
- Maga nem az a Törvényen-kívüli vagy kicsoda? – pillantott a vámpírra a nő mogorván, de éreztem a hangján, hogy zavarba jött, megpróbálja elterelni a kérdésről a figyelmet.
- De – felelt ő egyszerűen. – Szóval, ha akarom, alig egy másodpercembe kerül elbájolni magát, hogy csicseregjen, mint egy kismadár, Maria. Ditta nem tehet ellenem semmit – hajolt kissé előre ültében, hangja egészen halk volt, színtelen, mégis fenyegető. Megijesztett a viselkedése.
- Mr. Wilde, kérem, moderálja magát, még a végén zárkában kell majd töltenie az éjszakát – figyelmeztettem hasonló hangnemben. – Ms. Dylan, maga tagja a Valois klánnak, nem igaz?
- De.
- Jogunk van azt feltételezni, hogy részt vett öt vámpír meggyilkolásában és holttesteik meggyalázásában – már ha vámpírok esetében ez lehetséges -, hiszen megkeresésünkkor gyanúsan viselkedett, megtagadta az együttműködést és az ujjlenyomata megtalálható az egyik kereszten.
- Milyen kereszten?
- Amelyre Marianne Donovan testét szegezték fel ezüst csavarokkal. A tesztek nyolcvan százalékos egyezést mutatnak az adatbázisban szereplő lapján lévő lenyomattal. Ez elegendő ahhoz, hogy az ügyész vádat emeljen ön ellen emberölés vagy emberölésben való közreműködés címe alatt. Ha elmondja mi történt, köthetünk alkut – ajánlottam, ma már harmadjára. Összesen hat jól kivehető, azonosításra alkalmas ujjlenyomatunk van a halandók részéről, a vámpírok közül háromnál találatunk van, de rájuk más szabályok vonatkoznak. Óvadékkal kihozzák őket, ha nincs elég bizonyíték.
- Ügyvédet akarok – pillantott fel az asztalról, némileg megrendülten.
- Mi pedig válaszokat – állt fel James hirtelen gyorsasággal.
- Üljön vissza, vagy kénytelen leszek kiküldeni – utasítottam éles hangon. A frászt hozta rám és lassanként az is megfordult a fejemben, hogy a kora ellenére még képes lenne olyan ostobaságot elkövetni, mint például itt helyben megfenyegeti a nőt. Akkor aztán lenne min idegeskedni. – Ms. Dylan, remélem, megérti, hogy addig benn kell tartanunk, míg ügyvédet hív vagy kirendelnek egyet. Őszintén viszont… abban reménykedem, hogy meggondolja magát. A maga előéletével az esküdtek nem fognak sokat hezitálni, bolti lopás, hivatalos közeg elleni erőszak, az Ön helyében én nem számítanék sok jóra, jobban tenné, ha megerőltetné az emlékezetét és beszélne.
- Épp ez az…- suttogta idegesen az ujjait tördelve, Jamesre bámult. – Maga meg tudja mondani!
- Hogy mit tett akkor éjjel? – pillantott rám, majd vissza a nőre a vámpír. – Éppenséggel meg tudnám mondani, de az törvényellenes lenne.
- Nem emlékszem semmire! Ha akarnám, se tudnám elmondani – bukott ki belőle kétségbeesetten, arcán is eluralkodott az érzés, nem úgy tűnt, mint aki megjátssza magát. – Nem zárhatnak be újra, nem csináltam semmit!
James újra rám pillantott.
- Hozna nekem egy nyomtatványt, amit aláírhat? – kérdezte.

Nagyon, nagyon ritkán van szükségünk arra a bizonyos nyomtatványra, amire gondolt, én személy szerint a puszta létezését is hülyeségek tartottam, semmilyen papír aláírásával, semmiféle módon nem szabadna engedni egy ilyen szörnynek, hogy a fejünkbe, az elménkbe, a lelkünk mélyébe lásson. Ők olyan dolgokat is meglátnak, amikről mi, egyszerű halandók nem is tudunk, hogy bennünk vannak, és aztán ellenünk fordítják, beleőrjítenek, elveszítjük a magánéletünket, a gondolataink személyességét, a saját fejünkben sem leszünk biztonságban, mindig figyelni fognak. Amíg csak élnek. Amíg csak élünk.

A tea szart sem csinált, úgy játszott bennem, minden egyes kis idegszálamon, mint valami flancos gitáron, pedig csak a tekintetünk találkozott. Én meg persze néhány másodpercre bele is bambultam a hűvös, kék szemekbe. A kezemet lassan felemeltem, majd a tükör felé fordultam, ami mögött a társam állt.

- Hozzanak egy nyomtatványt meg tollat, Ms. Dylannek, hadd nézze meg Mr. Wilde igazat beszél-e. Én meg kérek egy kávét, különben elájulok – csóváltam meg a fejem fáradtan. Annyira nem hiányzott ez a pasi most az életembe, mint egy balta a tarkómba állítva. De tényleg. – Mi az utolsó dolog, amire emlékszik akkor éjjel?
- Hogy a híradót néztem, hat körül lehetett, nemrég értem haza a munkából, bevásárolni voltam. Megvan a blokk, tudom igazolni! – tette hozzá, némileg nyugodtabban, mint ahogy kifakadt az előbb. – Aztán reggel az ágyamban ébredtem. Pizsamában voltam, de nem emlékszem semmire aznap éjjel, semmire.
- Teljesen érthető, hogy az elkövetők vagy az elkövető el akarta fedni a nyomait, de úgy tűnik a halandókat is védeni akarta azzal, hogy kitörölte az emlékeiket. Ha nem emlékeznek rá, ha nem voltak maguknál, nem lehet őket letartóztatni – jegyezte meg James. Bólintottam. Ha ez a teória beigazolódik Maria esetében, meg kell néznünk minden gyanúsított halandó elméjét és aztán már biztosra vehetjük, hogy vámpír áll a dolog mögött. Még ma éjjel el kell mennem az Ocean klánhoz az eltűnések miatt, ha holnapra kiderül, hogy minden ember emlékeit törölték, akkor a gyanúsítottak köre leszűkül a vámpírokra, ami kizárja Stripest és megnehezíti a nyomozást. Egy vámpírt nem könnyű szóra bírni, még az indíték is kétséges lehet, amilyen szeszélyesek. Ezek egy kósza pillantásért is képesek ölni…
- Ez megmagyarázza, hogy miért nem beszéltek. Én is megijednék, ha reggel úgy ébrednék, hogy nem emlékszem semmire és gyilkossággal vádolnak – lépett be Kevin kezében a papírral, amit a nő elé helyezett. – Ha aláírja ezt, Ms. Dylan, akkor hozzájárul, hogy Mr. Wilde bepillantást nyerjen az elméjébe. Minden, amit ő lát, felhasználható Ön ellen a nyomozás során és megkérdőjelezhetetlen bizonyíték lesz, nem lehet ellene fellebbezni. Az úr kizárólag a mi ügyeinkkel kapcsolatos információt fog megosztani velünk, majd aláírja a papírt, amelyben megerősíti, hogy az engedélye nélkül soha többé nem fog magába pillantani – ismertette a jogait, majd a papír aljára mutatott. - Ha megértette, itt írja alá, kérem.
A nő bizonytalanul rám pillantott, aztán elvette a tollat Kevintől és aláírta.
- Most maga is – tolta a papírt a vámpír elé a társam, ő pedig szó nélkül aláfirkantotta.
- Ha megkérem Önöket, magunkra hagynának egy kicsit Ms. Dylannel? – kérdezte.
- Nem – vágtam rá azonnal. – Ahogy eddig viselkedett, nem hiszem, hogy okot ad arra, hogy magukra hagyjam Önöket – magyaráztam határozottan. – De hajlandó vagyok leülni ide – sétáltam a szoba sarkában elhelyezett székhez. – Ígérem, olyan lesz, mintha itt sem lennék.
- Én örömmel kimegyek – kapta fel a nyilatkozatot Kevin, majd kisétált. Soha nem bírta a vámpírokat, mondjuk, nem mintha én valaha is szerettem volna őket, de vérfarkas a bátyám, kicsit könnyebben megbirkózok két átlagon felüli szemfoggal, mint azzal a tudattal, hogy a tesóm teliholdkor bundát húz és nyers szarvast vacsizik.

- Akkor kezdhetjük, Maria? – nyújtotta ki a karját a nő felé James. – Ugye szólíthatom Mariának?
- Persze – bólintott a nő. Nem hiszem, hogy olyan nyugodt volt, mint amilyennek mutatta magát, de hősiesen viselkedett a helyzethez képest. Én sikoltva rohangálnék, ha tudnám, hogy a fejembe bámulnak épp.
- Maga szólíthat Jamesnek – mosolygott rá, ahogy a nő megfogta a kezét. – Ha akármi, tényleg akármi kellemetlenséget érez, szóljon. Próbáljon meg kissé ellazulni, ha ilyen feszült nem tudom olyan könnyen a munkámat végezni, nem kell félnie, aláírtam a papírt, nem fogom Önt veszélybe sodorni. Csak relaxáljon és minden rendben lesz – mondta halkan, megnyugtatóan a nő szemébe nézve.
A karom libabőrös lett, csak a bájolás puszta látványától, ahogy a nő kifejezéstelen arccal a férfit nézte, egyszerűen éreztem a vámpír erejét a csontjaimban. Az a tea szart sem csinált vagy épp a fordított hatást érte el, a szívem hevesen dobogott és a fejem zúgni kezdett, ahogy felrémlett bennem az a sokat látott arc, ami a tudatomba ette magát. Ahogy a barna szemek átégették a koponyám, erőtlen karjaimmal a puha, fekete göndörséget markoltam, éreztem, ahogy a körmeivel az oldalamba vájt, a véremet nyeldekelve nevetett kinn és benn egyaránt, azt suttogva a fejembe, hogy meg fogok halni. Úgy túrta át minden gondolatom, mint egy fiókban a kacatokat, félresöpörve mindent, ami valaha küzdésre bírt és csak feszültem a kezei közt, védtelenül és üresen a rémülettől. Ekkor jöttem rá, hogy Lunna Mare miért nem itta meg az áldozatai vérét: csak játszott velük. Minden pillanattal valóságosabban láttam a jelenetet újra és újra, amikor álmodtam.

Ez viszont nem álom. Ez a vérem, amit most valaki más vett hatalmába. Megijesztett a gondolat, hogy ez alkalommal Nick sem tehet semmit ellene, Wilde előélete patyolat tiszta, semmi kihágás, a szintetikus vér egyik legnagyobb támogatója, nem hiszem, hogy a közeljövőben utoléri a halál… Ez kissé elborzaszt, de valójában nem ijeszt meg annyira, mint kellene.
- Minden rendben, Miss Dylan. Hunyja le a szemét, kérem – szólalt meg egy perc múlva a vámpír. Hangja halk volt, megnyugtató, bájoló. A nyelvemen táncolt az édes hangok íze, izmaim ijedten feszültek meg, ujjaim megrándultak, pillantásom megrezdült, akár egy húr, melyet finom kezek pendítenek.
- Nem tud semmit – fordult felém James hirtelen eleresztve a nő kezeit. A szeme megvillant a neonfényben és egy pillanatra megláthattam mi is ő valójában. Vámpír. A velejéig.
Pupillája akkora volt, mint egy gombostű feje, írisze feszült, néma víztükörhöz hasonlatosan mélyre húzta az esetlen lelket, arca puhán faragott márvány, ajkai vékony rózsás párnák, bőréről úgy verődött vissza a fény, mint a tökéletesen fehér, lakkozott műanyag próbababáról, ahogy egyszeriben, egyetlen pillanatra elvesztette az uralmát az álcája felett. Talán csak képzeltem, de halk sóhaj szakadt ki belőlem, mintha a lelkemet szívta volna el az elkárhozott szépség.
- Egy idősebb vámpír megbabonázta, majd egyszerűen elfeledtette vele a történteket. Nem tudom, ki lehet az, de talán a többi gyanúsítottal is ez történt – találgatott a vámpír, de kifejezéstelen arcomat látva elhallgatott. – Minden rendben?
- Az a tea szart sem csinált – álltam fel és hagytam ott a még kába Ms. Dylannel. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak, aztán egy jobb horoggal a padlóra küldtek.