Hatok Könyve


Sarah D. Foster Naplójából

Február 3.

„Soha nem láttam még Noirnál szebb lényt. Sok ezer megélt éve alatt, ahogy több vámpír fogalmazott, lekopott róla az álcája és úgy állt előttem, mint a Természetfeletti maga. A bőre fényes és fehér, haloványan ragyogó sejtjein úgy tört a fény, ahogy a szűz, porként szálló havon, a szája csak leheletnyit rózsaszínűbb, sötét, hosszú szempillái puhán takarták opálszín zöld szemeit. Alakja karcsú, lábai hosszúak s az őket takaró farmernadrágon kívül nem viselt semmit, mellkasán sápatag, fémes tetoválások futottak végig, a haja majdnem combjáig érő fonatba szorítva lógott.

Emberfelettien gyönyörű volt, én térdre estem előtte, remegve, mint törékeny madár a markában és sírtam. Úgy sírtam, mint még soha azelőtt. Percekig zokogtam előtte, gyilkos szépsége összeroppantott bennem minden léleknyi kétkedést, hogy létezik alázatosabb dolog annál, minthogy őt szolgáljam. Felém lépett, majd el mellettem és ahogy mögém ért, a varázs megtört.

Ujjai alig értek a hajamhoz, mégis, mintha vibrálni kezdett volna a testem tőle.
 - Érted már, hogy miért nem nézhetsz rám, Sarah? Hogy miért nem láthatsz teljes valómban? – suttogta halkan lehajolva hozzám. A hangja lágy volt, mint a selyem esése és úgy simogatta a lelkem, mint tenger a partokat, de ezzel együtt furcsa is, akcentusa önkénytelenül is hallatszott tökéletes kiejtésén.

Bólintottam. Ajakaim közül előbuggyant egy kevés vér. Észre sem vettem, de szinte teljesen átharaptam az alsóajkam, de nem fájt, ahhoz túlságosan el voltam bűvölve a félelemtől.
 - Vérzel, kedvesem? – szippantott mélyet a levegőből, majd egy zsebkendőt nyomott a kezembe. Gyorsabban mozgott, minthogy felfoghattam volna. – Tessék, töröld csak le, kicsikém.

 - Mi vagy te? – kérdeztem bizonytalanul, nem rejtve véka alá riporter énem kíváncsiságát. Felnevetett, a külseje újból emberi volt.
 - Az Éjszaka Őre. Ne hidd, hogy vámpír vagyok, soha nem is voltam. Én… az én fajtám nem szaporodik, csak mutálódik. Senki sem lehet olyan, mint én, semmiképp. Egyetlen voltam, vagyok és leszek mindörökké, már elfogadtam. Azok, akik utódaimnak vélik magukat csak egy régi, elfeledett varázsnak köszönhetik létüket és Káinnak, aki megszegte ígéretét és apjuk helyettem – magyarázta, miközben felsegített a földről és az olívaszínnel vetett ágyhoz kísért. – Pihenned kell, kedvesem, később még szükségem van rád.

 - Mi közöd Káinhoz? – kérdeztem, miközben hagytam, hogy betakarjon.
 - Olvass utána, Sarah, mindig is szerettél felfedezni új dolgokat, régi könyveket – vette fel és adta a kezembe az éjjeliszekrényen pihenő vaskos kötetet. – Ebben minden kérdésedre választ lelhetsz, megtudhatsz mindent arról amit a világ eltitkolt eddig előled.

A borító öreg bőrkötésén maszatos festékkel, foltokkal tarkítva a „Hatok Könyve” felirat állt és mire újra felnéztem Noir eltűnt.

Fellapoztam a megviselt könyvet.”





A világ kezdetén, az első percben minden csöndes volt, hideg és sötét. Némán létezett a semmi és fölötte, az Univerzum, a Teremtő, az Egyetlen és Örök Mennyek Ura. Az emberek úgy nevezték el őt: Isten.

   Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.
Isten szólt: "Legyen világosság", és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának.
Azután este lett és reggel: az első nap.   


A történetet mindenki ismeri, a Biblia ott van mindenhol, meséit ezer évek és milliónyi naiv tudat hiszi a végsőkig. Biztatást, nyugalmat és bizonyosságot lelnek benne, igazolást találnak benne a létre, és amire nem ad választ, azt Isten akaratából eltitkoltnak nyilvánítják. Pedig Isten semmit sem titkol el.

Csak meg kell tanulni látni azt, ami láthatatlan. Hallani azt, ami nesztelen és megérezni azt, ami megfoghatatlan. Meg kell érteni Istent.


Mesélhetnék arról, hogyan került a Nap és a Hold az égre az Úr akaratából, hogyan népesült be föld, víz és lég, hogyan ébredt rá a hatodik napon az Ég arra, hogy nincs helytartója újonnan termett világának, de nem teszem. Inkább arról mesélek, miképpen ébredt rá, hogy nem alkothat csak egyetlen lényt a földekre, amely minden szegletét uralhatná a helynek.
Isten kertjében hat alma heverészett a zsenge fűben, aláhullva a fa árnyában, mint anyjuk keblén a gyermekek, és mint Atyjuk karján a Teremtett Hatok.


Az első alma nővé változott. Zöld szemével hálásan tekintett fel az égre, arca kipirult, mint a gyümölcs, melyből életet nyert, hosszú, barna haja szétterült körötte és mosolya oly édes volt, mint maga a Mennyország. Isten Évának nevezte el.

A második alma emberré lett, az Ádám nevet kapta. Az arca komoly volt, gondolkodó, teste erős, barna szemeiben határozottság fénylett, mely oly naggyá tette majd, mint a fa, melyről lehullott. Ahogy kezét felemelte, hogy Évához forduljék, kezével meglökte a következő almát, mely a közeli patakba gurult.

Ahogy a vízbe ért, egyszeriben halfarkú sellővé változott, kinek minden pikkelye zölden fénylett, vörös hajába hínár ragadt, szemei kékje, mint a tenger, hangja pedig angyali énekkel andalította Isten szívét. Az ő neve Sybill lett.

Az almafáról ezalatt egy kígyó csúszott a világ új lakói felé, amely bekapta a negyedik almát, mely torkán akadt és mohósága emberi alakba repítette. Az arca hosszúkás, keskeny és csontos volt, akár a csúszómászóé, szemei mocsárszínűek, szinte sárgák, valami furcsa ellenszenvvel pillantott körbe magán, majd elmosolyodott és némán a fa tövébe heveredett. Lycan lett az első alakváltó.

Az ötödik alma fényesebben ragyogott, mint a hatodik, de húsát egy kósza ág döfte keresztül, amely esés közben fúródhatott belé, így lett ő Merlin, aki a puszta, fa bottal a magasba emelte az utolsó gyümölcsöt a földről. Némi büszkeséggel töltötte el a többiek csodálkozása, kék szeme elárulta rettenthetetlen tudását és jó szívét, szőke hajából egy margarétát húzott elő, melyet a parti sziklákon sütkérező Sybillnek adott.

A hatodik alma sokáig várta a megfelelő pillanatot arra, hogy megmutassa igaz valóját, az öt teremtmény nem is foglalkozott vele, mígnem napnyugtakor, a csillagok fényénél daliás ifjúvá változott. Éva látta meg legelőbb, ő segítette föl a gyepről. Isten Noirt teremtette az Éjszaka Őrévé, a csillagok fiának, az Éj gyermekéül, ha úgy tetszik. Sybill is odalépett szárazföldi lépteit próbálva, az új jövevényhez, megsimította, majd egybefogta a férfi fénylő fekete haját, fonatba szőtte és egy szál folyami sással összekötötte. Lycan először gyanakodva nézegette, de hasonlónak találta önmagához, így könnyedén szóba elegyedtek. Ádám a nappal gyermeke volt, soha nem szerette a sötétséget, melyben Noir élt, Merlin pedig irigyelte őt külleméért és modoráért. Soha nem mondta, de kezdettől gyűlölet lobbant keblében fivére iránt.

Így jött létre a hat almából hat erő, amely minden történelem fölött állva alapozta meg a föld örök rendjét: a tisztaság, az erő, a ravaszság, az ösztönök, a tudás és a mámor. Nem számít, mi történik, ezek az erők, ezek a lények vigyázzák és mozgatják a világot, akkor is, ha a terv nem működött tökéletesen.

Mindössze néhány év telt el, mióta a világ a Hatok birtokába került és a harmóniában tevékenykedő teremtmények elfoglalták jogos helyüket az élet rendjében. Isten Kertje, a Paradicsom maradt hat ősünk szülőhelyéül azonban rövid időn belül elszólították őket az ösztöneik egymástól, nem töltötték minden idejüket közösen, mindenki felfedezte a világot, melyben lassanként felosztották egymás közt a szárazföldet és a tengereket.

Sybill a vizeken, Lycan az állatokon és erdőkön, Noir az éjszakán uralkodott a tengerpartok homokjain sétálva álmatlan óráin, Merlin a hegyek közé bújva a tudományok és a varázslat embere lett. Ádám és Éva Isten Kertjét vették birtokba az örökös nyárban, hisz föld még csak egyetlen évszakot ismert akkoriban, Isten bár magára hagyta a földet, Kertjében minden fa termett, minden bokor roskadozott gyümölcsi alatt, az ég mindig kék volt, a szellő andalítóan fújdogált és az eső ott csak üdítő vízhullás volt. Mindenki boldog volt.


De valá az idő édesen múlandó, közelebb hozá és messzebb taszítá a hat gyermeket egymástól, ahogy tevékenyen egymást segíték és gátolák a lények a Földön. Ádám és Éva szíve az együtt töltök évek alatt egyszerre kezdett dobogni, megajándékozva egymást szerelmükkel. Ám nem csak az ő kebleikben gyullada föl ez érzet, Lycan is kezdé sejteni, nem lehet annyi keccsel és bájjal élni, mint Éva létezhet, s érte rajongó húga titokban viszontszerette, hisz Isten szeretetre teremtette mindjüket, eget és földet, csusszanó kígyót és zümmögő legyet, mégsem történhetett volna szerencsétlenebbül semmi.

Éva és Lycan végül bűnbe esék a Kertnek fái alatt, hűs árnyékban fogant szerelmük gyümölcse Káin, aki megpecsételte a Hatok életét. Az átkozott gyermek azonban nem első új lakó volt a végtelen egek alatt, Merlin és Sybill gyermeke a gyönge lábú, sellőfarkú Syrene, már anyjával úszott a mélyben és apjától tanulta, hogyan járnak a csillagok.


Évek hosszú során át nevelte békében Káint Éva s Ádám sajátjaként, a férfi minden sejtése nélkül, titkos megegyezés fedte a bűnt, melyet Isten és Ember háta mögött elkövettek és a Hatok békében gyarapodtanak, míg el nem jött a nap, mikoron Káinon kiütközött apja vére, s ereje teljében irigyen elvevé öccse, Ábel életét.

Káin ereje és óvatlansága zavart hozott a Paradicsom világába, az Úr, ki ekkorra már magára hagyta gyermekeit örökségükben, megriadva fedezte fel a titkot, melyre fény derült, s melyről mind Lycan, mind Éva jól tudta, nem juthat Ádám és fiai fülébe. Éva Merlinhez szaladt, segítségéért esdekelve, míg Lycan a gyermektelen Noirt kereste fel, hogy fogadja önnön fiává és rejtse el Káint. Egyikőjük sem mondhatott nemet, tisztelték és szerették legidősebb bátyjukat, fiainak vélt halála, tudták kevesebb bánatot okozna neki, mint Éva árulása, így megszületett azon szerződés, melyet a Biblia Bűnbeesésként emleget, és amely örökké megváltoztatta az egész Földet: Az Egyezség.


Facebook Komment