Sarah D. Foster Naplójából
Február 3.
„Soha nem láttam még Noirnál szebb lényt.
Sok ezer megélt éve alatt, ahogy több vámpír fogalmazott, lekopott róla az
álcája és úgy állt előttem, mint a Természetfeletti maga. A bőre fényes és
fehér, haloványan ragyogó sejtjein úgy tört a fény, ahogy a szűz, porként
szálló havon, a szája csak leheletnyit rózsaszínűbb, sötét, hosszú szempillái
puhán takarták opálszín zöld szemeit. Alakja karcsú, lábai hosszúak s az őket
takaró farmernadrágon kívül nem viselt semmit, mellkasán sápatag, fémes
tetoválások futottak végig, a haja majdnem combjáig érő fonatba szorítva
lógott.
Emberfelettien gyönyörű volt, én térdre
estem előtte, remegve, mint törékeny madár a markában és sírtam. Úgy sírtam,
mint még soha azelőtt. Percekig zokogtam előtte, gyilkos szépsége
összeroppantott bennem minden léleknyi kétkedést, hogy létezik alázatosabb
dolog annál, minthogy őt szolgáljam. Felém lépett, majd el mellettem és ahogy
mögém ért, a varázs megtört.
Ujjai alig értek a hajamhoz, mégis, mintha
vibrálni kezdett volna a testem tőle.
-
Érted már, hogy miért nem nézhetsz rám, Sarah? Hogy miért nem láthatsz teljes
valómban? – suttogta halkan lehajolva hozzám. A hangja lágy volt, mint a selyem
esése és úgy simogatta a lelkem, mint tenger a partokat, de ezzel együtt furcsa
is, akcentusa önkénytelenül is hallatszott tökéletes kiejtésén.
Bólintottam. Ajakaim közül előbuggyant egy
kevés vér. Észre sem vettem, de szinte teljesen átharaptam az alsóajkam, de nem
fájt, ahhoz túlságosan el voltam bűvölve a félelemtől.
-
Vérzel, kedvesem? – szippantott mélyet a levegőből, majd egy zsebkendőt nyomott
a kezembe. Gyorsabban mozgott, minthogy felfoghattam volna. – Tessék, töröld
csak le, kicsikém.
- Mi
vagy te? – kérdeztem bizonytalanul, nem rejtve véka alá riporter énem kíváncsiságát.
Felnevetett, a külseje újból emberi volt.
- Az
Éjszaka Őre. Ne hidd, hogy vámpír vagyok, soha nem is voltam. Én… az én fajtám nem
szaporodik, csak mutálódik. Senki sem lehet olyan, mint én, semmiképp. Egyetlen
voltam, vagyok és leszek mindörökké, már elfogadtam. Azok, akik utódaimnak vélik magukat csak
egy régi, elfeledett varázsnak köszönhetik létüket és Káinnak, aki megszegte
ígéretét és apjuk helyettem – magyarázta, miközben felsegített a földről és az
olívaszínnel vetett ágyhoz kísért. – Pihenned kell, kedvesem, később még szükségem
van rád.
- Mi
közöd Káinhoz? – kérdeztem, miközben hagytam, hogy betakarjon.
-
Olvass utána, Sarah, mindig is szerettél felfedezni új dolgokat, régi könyveket
– vette fel és adta a kezembe az éjjeliszekrényen pihenő vaskos kötetet. –
Ebben minden kérdésedre választ lelhetsz, megtudhatsz mindent arról amit a
világ eltitkolt eddig előled.
A borító öreg bőrkötésén maszatos festékkel,
foltokkal tarkítva a „Hatok Könyve” felirat állt és mire újra felnéztem Noir
eltűnt.
Fellapoztam a megviselt könyvet.”
A világ
kezdetén, az első percben minden csöndes volt, hideg és sötét. Némán létezett a
semmi és fölötte, az Univerzum, a Teremtő, az Egyetlen és Örök Mennyek Ura. Az
emberek úgy nevezték el őt: Isten.
„ Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta
volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek
fölött.
Isten szólt:
"Legyen világosság", és világos lett. Isten látta, hogy a világosság
jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak
nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának.
Azután este lett
és reggel: az első nap.
„
A történetet
mindenki ismeri, a Biblia ott van mindenhol, meséit ezer évek és milliónyi naiv
tudat hiszi a végsőkig. Biztatást, nyugalmat és bizonyosságot lelnek benne,
igazolást találnak benne a létre, és amire nem ad választ, azt Isten akaratából
eltitkoltnak nyilvánítják. Pedig Isten semmit sem titkol el.
Csak meg kell
tanulni látni azt, ami láthatatlan. Hallani azt, ami nesztelen és megérezni
azt, ami megfoghatatlan. Meg kell érteni Istent.
Mesélhetnék
arról, hogyan került a Nap és a Hold az égre az Úr akaratából, hogyan népesült
be föld, víz és lég, hogyan ébredt rá a hatodik napon az Ég arra, hogy nincs
helytartója újonnan termett világának, de nem teszem. Inkább arról mesélek,
miképpen ébredt rá, hogy nem alkothat csak egyetlen lényt a földekre, amely
minden szegletét uralhatná a helynek.
Isten kertjében
hat alma heverészett a zsenge fűben, aláhullva a fa árnyában, mint anyjuk
keblén a gyermekek, és mint Atyjuk karján a Teremtett Hatok.
Az első alma nővé
változott. Zöld szemével hálásan tekintett fel az égre, arca kipirult, mint a
gyümölcs, melyből életet nyert, hosszú, barna haja szétterült körötte és
mosolya oly édes volt, mint maga a Mennyország. Isten Évának nevezte el.
A második alma
emberré lett, az Ádám nevet kapta.
Az arca komoly volt, gondolkodó, teste erős, barna szemeiben határozottság
fénylett, mely oly naggyá tette majd, mint a fa, melyről lehullott. Ahogy kezét
felemelte, hogy Évához forduljék, kezével meglökte a következő almát, mely a
közeli patakba gurult.
Ahogy a vízbe
ért, egyszeriben halfarkú sellővé változott, kinek minden pikkelye zölden
fénylett, vörös hajába hínár ragadt, szemei kékje, mint a tenger, hangja pedig
angyali énekkel andalította Isten szívét. Az ő neve Sybill lett.
Az almafáról
ezalatt egy kígyó csúszott a világ új lakói felé, amely bekapta a negyedik
almát, mely torkán akadt és mohósága emberi alakba repítette. Az arca
hosszúkás, keskeny és csontos volt, akár a csúszómászóé, szemei mocsárszínűek,
szinte sárgák, valami furcsa ellenszenvvel pillantott körbe magán, majd
elmosolyodott és némán a fa tövébe heveredett. Lycan lett az első alakváltó.
Az ötödik alma
fényesebben ragyogott, mint a hatodik, de húsát egy kósza ág döfte keresztül,
amely esés közben fúródhatott belé, így lett ő Merlin, aki a puszta, fa bottal a magasba emelte az utolsó
gyümölcsöt a földről. Némi büszkeséggel töltötte el a többiek csodálkozása, kék
szeme elárulta rettenthetetlen tudását és jó szívét, szőke hajából egy margarétát
húzott elő, melyet a parti sziklákon sütkérező Sybillnek adott.
A hatodik alma
sokáig várta a megfelelő pillanatot arra, hogy megmutassa igaz valóját, az öt
teremtmény nem is foglalkozott vele, mígnem napnyugtakor, a csillagok fényénél
daliás ifjúvá változott. Éva látta meg legelőbb, ő segítette föl a gyepről.
Isten Noirt teremtette az Éjszaka
Őrévé, a csillagok fiának, az Éj gyermekéül, ha úgy tetszik. Sybill is
odalépett szárazföldi lépteit próbálva, az új jövevényhez, megsimította, majd egybefogta
a férfi fénylő fekete haját, fonatba szőtte és egy szál folyami sással
összekötötte. Lycan először gyanakodva nézegette, de hasonlónak találta
önmagához, így könnyedén szóba elegyedtek. Ádám a nappal gyermeke volt, soha
nem szerette a sötétséget, melyben Noir élt, Merlin pedig irigyelte őt
külleméért és modoráért. Soha nem mondta, de kezdettől gyűlölet lobbant
keblében fivére iránt.
Így jött létre a
hat almából hat erő, amely minden történelem fölött állva alapozta meg a föld
örök rendjét: a tisztaság, az erő, a ravaszság, az ösztönök, a tudás és a
mámor. Nem számít, mi történik, ezek az erők, ezek a lények vigyázzák és
mozgatják a világot, akkor is, ha a terv nem működött tökéletesen.
Mindössze néhány
év telt el, mióta a világ a Hatok birtokába került és a harmóniában
tevékenykedő teremtmények elfoglalták jogos helyüket az élet rendjében. Isten
Kertje, a Paradicsom maradt hat ősünk szülőhelyéül azonban rövid időn belül
elszólították őket az ösztöneik egymástól, nem töltötték minden idejüket
közösen, mindenki felfedezte a világot, melyben lassanként felosztották egymás
közt a szárazföldet és a tengereket.
Sybill a
vizeken, Lycan az állatokon és erdőkön, Noir az éjszakán uralkodott a
tengerpartok homokjain sétálva álmatlan óráin, Merlin a hegyek közé bújva a tudományok
és a varázslat embere lett. Ádám és Éva Isten Kertjét vették birtokba az örökös
nyárban, hisz föld még csak egyetlen évszakot ismert akkoriban, Isten bár
magára hagyta a földet, Kertjében minden fa termett, minden bokor roskadozott
gyümölcsi alatt, az ég mindig kék volt, a szellő andalítóan fújdogált és az eső
ott csak üdítő vízhullás volt. Mindenki boldog volt.
De valá az idő
édesen múlandó, közelebb hozá és messzebb taszítá a hat gyermeket egymástól, ahogy
tevékenyen egymást segíték és gátolák a lények a Földön. Ádám és Éva szíve az
együtt töltök évek alatt egyszerre kezdett dobogni, megajándékozva egymást
szerelmükkel. Ám nem csak az ő kebleikben gyullada föl ez érzet, Lycan is kezdé
sejteni, nem lehet annyi keccsel és bájjal élni, mint Éva létezhet, s érte
rajongó húga titokban viszontszerette, hisz Isten szeretetre teremtette
mindjüket, eget és földet, csusszanó kígyót és zümmögő legyet, mégsem
történhetett volna szerencsétlenebbül semmi.
Éva és Lycan végül
bűnbe esék a Kertnek fái alatt, hűs árnyékban fogant szerelmük gyümölcse Káin, aki
megpecsételte a Hatok életét. Az átkozott gyermek azonban nem első új lakó volt
a végtelen egek alatt, Merlin és Sybill gyermeke a gyönge lábú, sellőfarkú
Syrene, már anyjával úszott a mélyben és apjától tanulta, hogyan járnak a
csillagok.
Évek hosszú
során át nevelte békében Káint Éva s Ádám sajátjaként, a férfi minden sejtése
nélkül, titkos megegyezés fedte a bűnt, melyet Isten és Ember háta mögött
elkövettek és a Hatok békében gyarapodtanak, míg el nem jött a nap, mikoron
Káinon kiütközött apja vére, s ereje teljében irigyen elvevé öccse, Ábel
életét.
Káin ereje és
óvatlansága zavart hozott a Paradicsom világába, az Úr, ki ekkorra már magára
hagyta gyermekeit örökségükben, megriadva fedezte fel a titkot, melyre fény
derült, s melyről mind Lycan, mind Éva jól tudta, nem juthat Ádám és fiai
fülébe. Éva Merlinhez szaladt, segítségéért esdekelve, míg Lycan a gyermektelen
Noirt kereste fel, hogy fogadja önnön fiává és rejtse el Káint. Egyikőjük sem
mondhatott nemet, tisztelték és szerették legidősebb bátyjukat, fiainak vélt
halála, tudták kevesebb bánatot okozna neki, mint Éva árulása, így megszületett
azon szerződés, melyet a Biblia Bűnbeesésként emleget, és amely örökké
megváltoztatta az egész Földet: Az Egyezség.