A várva várt 1. fejezet

Rövidke fejezet, de lesz még hosszabb is, vigasztaljon titeket a tudat, hogy van ott még ilyen, ahonnan ez jött. :) 

Olvassátok élvezettel, ismerkedjetek meg első számú főszereplőnőnkkel, Emilyvel és végül, de nem utolsó sorban, ha tehetitek tiszteljetek meg egy rövid véleménnyel, ha végeztetek vele!

U.i.: Ha minden jól megy, hamarosan videó is készül a bloghoz. Ugye várjátok? :D

Elgyötörten ébredtem, mint mindig, ha álmodok. Ez alkalommal azonban valami különlegesen nagy hülyeséget sikerült összehoznia a tudatalattimnak, mert bár vámpírok természetesen voltak az álomban, ez alakalommal nem Lunna Mare csatlósait láttam, csak egy idegent. Egy idegent, akinek adtam a véremből. Nevetséges. Még csak a feltételezés is, hogy ilyesmire vetemedjek, hogy a saját véremet, önként felajánljam egy vérivó megmentésére, felháborító. Nem hagynám meghalni ugyan, de biztos, hogy nem itatnám vele a vérem, hogy aztán hónapokig azon aggódjam, mikor jön vissza többért, mert a véremmel a testében rákerülök a vacsiradarjára. Inkább bevittem volna a kórházba. Az úgy sincs messze és van annyi eszement önkéntes, hogy A⁺tól 0^-ig akármilyen vérrel elláthassák, amit csak őagyarossága választ.

Felültem az ágyban és lerúgtam magamról a takarót. Oldalra fordultam és letettem a lábam a puha padlószőnyegre, és a kezembe temettem az arcom. Sóhajtok, mint egy nyugdíjas reggel négykor. A különbség mindössze annyi, hogy nem vagyok nyugdíjas és nem négy óra van, hanem kettő. De én is az életben fáradtam el. Főleg a munkában, de az alvásban is egy kicsit. Az FBI ügynökök élete sohasem volt könnyű, most főleg. A bűnözők mellé, most még egy rakás öröklétű vérszívó is befigyel, és ez nem könnyíti meg a dolgunk. Legalábbis nem sokkal.

Az élet tehát nem könnyű és ezt a tudatot csak erősíti bennem az, hogy amikor felnézek, ég a lámpa a fürdőszobámban. Nem hagytam felkapcsolva, ez egészen biztos, és hacsak az éjszaka nem váltam alvajáróvá, akkor nem én kapcsoltam fel, ha pedig nem én, akkor valaki más. Valaki más, akinek nem kéne a fürdőszobámban lennie.

Az alatt a néhány év alatt, amit a bostoni FBI Iroda Gyilkossági Osztályán eltöltöttem, rájöttem, hogy a paranoia egy roppantul kifizetődő adottság. Főleg ha az ember lányának több ellensége van a sitten, mint barátja a rácsokon kívül.

A fegyveremért nyúlok a párna alá és kibiztosítom. Felállok, gyorsan és könnyedén, mert az adrenalin már rég kivert minden fáradtságot belőlem, ilyen helyzetben nem is engedhetek meg magamnak más viselkedést. A fürdőszobaajtóhoz lépek, a pisztolyt mereven magam elé tartom mindkét kezemmel, fogaimat összeszorítom, mély levegőt veszek és belépek a helyiségbe.

Döbbenet ül az arcomra. 

Az álmomban látott vámpír a mosdókagylóm fölé hajolva mosta a pólóját, mellette a polcon a mosóporos dobozom meg a havasi gyopár illatú öblítőm felbontva, kezeivel óvatosan dörzsölte a fehér anyagot, ahogy felpillantott rám.

- Felébredt? – kérdezte.

- Azt hiszem még nem, mert még mindig magát álmodom.

- Ez kedves, de igazán eltehetné azt a fegyvert, mielőtt meglövi magát. Egyébként is, ha tényleg csak álmodik… nem árthatok magának – egyenesedett fel, ahogy kicsavarta a pólóból a vizet és leengedte a vizet a kagylóból. Tekintete kíváncsian figyelt, hogy döntök ébren vagyok-e vagy álmodok, de nem mozdultam. Egyes vámpírok még a tudatalattin keresztül is árthatnak az olyan szerencsétleneknek, mint én, nem csak face to face, szóval jobb, ha kézben tartom a Glockomat.

- Dehogynem – feleltem felszegve az állam.- Mit keres a lakásomban?

- Hazakísértem és maga beengedett, hogy megmosakodjak. Még a végén bevittek volna a rendőrök, mert gyanúsan festek.

- Miért engedtem volna be a lakásomba, ahelyett, hogy beviszem a legközelebbi őrsre? Maga betört hozzám és beleturkált a fejembe, hogy azt higgyem tényleg én segítettem magán a folyó túloldalán és jogosan van itt, ami már önmagában is nevetséges és illegális. Ezen felül pedig hivatalos személy elleni erőszak vádjával is illethetném.

- Illessen, de először nézze meg az ajtaját illetve az ablakait, ahol csak az ön ujjlenyomatai vannak, és ha akartam volna, már rég elvettem volna az összes értékét, beleértve a szüzességét és az életét is, anélkül, hogy egyáltalán tudott volna róla – felelte egykedvűen. Közben felvette a még nedves, de legalább már tiszta és havasi gyopár illatú pólóját, ami teljesen rátapadt a fehér bőrére és kissé megnedvesítette a barna haját.

Levegőért kapkodtam dühömben.

- Kérem, távozzon – fogtam rá újból a fegyvert.

- Értem én… Nem bírja, ha valaki szembesíti az igazsággal.

- Maga is szembesülni fog mindjárt valamivel! Kapja a cuccát és menjen, ha pedig hazaért, lefekvés előtt mondjon el egy imát, amiért ilyen kegyes voltam – vetettem oda, most már kétségtelenül tudva, hogy ha álmodok, ha nem vámpír még egyszer nem mentek meg, a saját véremmel pláne. Ott dögöljön meg az ilyen ahol van.

A férfi derűsen elmosolyodott, majd lassan, ráérősen felvette a mosógépre hajtott vajszínű bőrkabátját, majd a nyakába tekerte a fekete kasmírsálját is, nem mintha szüksége lett volna rá a hideg ellen. Még vetett egy pillantást a tükörbe és végre elindult kifele, felém, aki az ajtóban álltam és hirtelenjében nem tudtam eldönteni merjek-e magam mögé nézni és hátralépni vagy menjek be a fürdőbe és engedjem úgy ki. Ő viszont nem várta meg, míg befejezem a mérlegelést, egyszerűen elment mellettem, miközben egy finom rántással kivette a fegyvert a kezemből és az ágyra lökte.

- Csak hogy tudja, Emily – fordult még hátra a nappaliba vezető ajtónál. A szemei égtek a sértett dühtől, még a félhomályban is és éreztem, hogy összerántja a szívem az ereje, ahogy kimondja a nevem – talán még egy fél évig is tudni fogom, merre jár, vigyázzon magára – mondta halkan, színtelenül, a tekintete mélyén azzal a sötét éjszakával, ami mindent tud rólam és minden rezdülésemet érzi. Egy pillanatra talán meg is ijesztett, de rájöttem, hogy én nem szoktam megijedni és nem is most akarom elkezdeni. - Egyébként pedig köszönöm, hogy megmentett.

Némán álltam a hálószobában, hallottam, ahogy kattan a zár, amikor becsukta maga mögött az ajtót és abban a pillanatban kirohantam az előszobába és kettőre zártam, még a soha nem használt ajtóláncot is beakasztottam. Soha, de soha többé nem jövök be a lakásba már olyan nyugodtan, mint azelőtt.