2. fejezet

Megérkezett a frissítés, ahogy ígértem. Mától kezdve a bal oldali lila "Friss" blokkban láthatjátok a frissítések várható időpontját, melyek rendszerint hétfőn és csütörtökön érkeznek majd, de ha mégsem, azt igyekszem majd előre jelezni. 

A fejezetek közt sem kell azonban unalomtól félnetek, a "Napi Emily" rovat szerdán (március 21.) nyílik meg állandó szösszenetekkel, rövidke monológokkal, melyek talán segíthetnek jobban megismerni Emily életét, gondolkodásmódját, személyiségét.

További újdonságként felhívnám a figyelmeteket a jobb oldali zenelejátszókütyüre valamint az oldal alján lévő navigáció "Társoldalak" linkjére, ahova a héten bekerült a "Pennát a kézbe" blog.

Ennyit az oldalról, érkezzék a történet következő szeletkéje:

Miután kellőképp megnyugodtam, még visszafeküdtem az ágyba, kihasználva a vekkercsörgésig hátralévő néhány órát. Szerencsére sem az idegesség, sem a munkámmal járó egyéb mellékhatások nem tettek inszomniássá, mint több kollégámat, akárhol, akármikor képes vagyok aludni feltéve, ha csönd van (vagy állandó a zajszint) és sötét. Egyébként is megy, ha muszáj, de azért mégiscsak az a legjobb, ha az ember éjszaka a puha ágyban, csöndben kipihenheti a napközbeni fáradalmakat. A hálószoba és a fekete-fehér csíkos ágynemű az én mentsváram a vámpírok, vérvadak, boszorkányok és kitudjamik lakta világ elől.

Emlékszem kislánykoromban mindig féltem a sötétben, ha nem voltam betakarózva. A villanykapcsoló és az ágy közti mintegy 5 méteren rettegve rohantam a védelmet adó pamuthuzatok közé, mintha az a vékony anyag megvédhetne a mumustól vagy a késes gyilkostól. Még tiniként is bennem volt ez a félsz a sötétségtől és minden észérv ellenére, ahogy magamra húztam a takarót kissé megnyugodtam. Ez máig így van. És egyértelműen megerősíti ezt az ösztönszerű viselkedést, hogy megeshet ma éjjel is a takaró mentette meg a „szüzességem”. Meg talán az ágynemű anyagába szőtt vékonyka ezüstszálak. Nick mindig is értett hozzá, hogyan adjon az embernek olyan ajándékot a szülinapjára, ami ránézésre nagyon snassz és nem kelt figyelmet a barátaim körében és mégis olyan, amiből tudhatom, hogy fontos vagyok neki. Vagy legalábbis az életem az.

Fél hatkor még mindig kótyagosan kelek, kezdem belátni, hogy amit álmodtam, nem volt tiszta illúzió. De ha nem az volt, miért mentem én ki a lakásból, honnan tudtam, hogy hova kell mennem, miért csináltam ezt? Őrület… Lehet, hogy olyan erős, hogy…? Kizárt. Az látszott volna rajta. Csak néhány száz éves lehet, száztíznél biztos nem több, a ruhái, a modora, mind egyszerre letisztult és durva. Az egyik percben gavallér a másikban a torkodnak esik, ismerem az ilyet: vámpírpubertás. Még nem elég öreg és erős a türelemhez és a „lassú víz, partot mos” dolgokhoz, de már nem is annyira fiatal, hogy célzásokat tegyen és folyton az ember nyaki ütőerét vagy a szoknyája vonalát bámulja. Gyorsan visszaszámoltam. Ezernyolcszázas évek eleje-közepe. Nem is rossz évjárat: egy kis polgárháború, egy kis bordélyház, egy kis vámpírráválás, ahogy ez menni szokott. Ahol tömegsírok vannak, ott járkáló hullák is akadnak bőven. Az öregebbek még hisznek abban, hogy az egészségesből enni kiváltság, hét közben a betegek, sérültek, haldoklók is megteszik és a háborúban azokból volt elég. Senki nem firtatta a lyukakat a nyakakon. Egy csinos kis egészségest pedig soha nem bűn megtéríteni.

A konyhaablakból bámultam a Charles folyó felett szürkülő eget. Még mindig odakinn van. Vagy legalábbis lehet. Még azon sem lepődnék meg, ha lenéznék az erkélyről és ott állna a Memorial Driveon. A búcsúpillantása nyugtalanít. Biztos vagyok benne, hogy fel fog bukkanni még valamikor, és ha nem előbb, akkor utóbb. Megsértettem és valószínűleg össze is zavartam, és ami még jobban idegesítheti, hogy még csak nem is félek tőle. Legalábbis nem mutatom.  „Soha ne mutasson félelmet ezekkel a szörnyetegekkel szemben. Az csak még inkább fogukra való, mint a csinos pofija!” Emlékszem, hogy egy gyakorlat alkalmával a Vámpírellenes Alapképzésen hogy ordította ezt az arcomba Mr. Higgs, akinek több hege volt, mint amit egy ember viselni tud. Egy biztos: soha nem fogom elfelejteni az öreget meg a történeteit.

Még csak a gondolatára is elmosolyodtam a piros, gyümölcsös teámat kavargatva, mit szólna, ha látna most, ahogy elmegyek a vámpírok főhadiszállására (ahogy ő hívta „fészkébe”), leülök egy méregdrága bőrfotelba és tárgyalok velük arról kit és milyen módon tettek el láb alól ők személyesen vagy az alattvalóik. Mr. Higgs valószínűleg gutaütést kapna, ha még élne, Isten nyugosztalja. Egyike volt az első vámpírvadászoknak, akik trófeaként gyűjtötték a vámpírszíveket meg fogakat otthon a vitrinjeikben.

Hát én más típus vagyok, mint Mr. Higgs, én inkább a kitűntetéseket gyűjtöm, azért hogy milyen ügyesen őrzöm a bőrömet és jártatom a számat, annak érdekében, hogy a vámpírok a ketreckéiken belül maradjanak. Úgy értem a törvényes kereteken belül maradjanak... Pedig míg csak embereket kellett kordában tartani, lövöldözni meg razziázni is szerettem, de mióta bejött ez a természetfeletti bagázs, örülök, ha előveszem a fegyverem és nem a saját homlokomhoz szorítom. Hallottam már ilyet. Nem is egyszer.

Reggeli elmélkedésemből a mobilom csörgése rázott fel, félpercnyi táskakotrás után fel is tudtam venni.

- Halló! – kiabáltam bele, miközben az órára pillantva felpattantam és elkezdtem kirámolni a cipős szekrényt valami viselhető után.

- Mills? Kevin vagyok – szólt bele a társam, mint mindig, roppantul komolyan. Telefonon keresztül szinte mindig olyan hangja volt, mintha valami nagyon rossz hírt készül közölni, a fia születésekor volt egyetlen egyszer vidámabb a hangja egy sírásóénál. – Itt vagyok a ház előtt, kaptunk egy ügyet a Vámpírügytől.

- Megint? Még az előző jelentésem sem fejeztem be! – hápogtam, fél kézzel a cipőmet húzva, majd felmarkoltam a lakáskulcsot meg a kabátomat és már rohantam is kifele. – Hova megyünk?

- Csak a folyó túlpartjára. Az erkélyedről szinte látni a helyszínt, az Eliot Bridge-től nem messze a fák alatt találtak rá a holttestekre. Öt vámpír.

- Vámpír? Öt halott vámpír? Te jó ég, akkor sietnünk kell, mindjárt kel a nap – toporogtam a liftben. Halott vámpírok. Ez már önmagában is gyanús. Lehet, hogy megint a Vámpírellenesek gyilkoltak? Stripes még mindig nem tűnt el végleg? Pedig most az egyszer reméltem, hogy a vámpírok szépen sunyiban elintézik, míg félrenéz az igazságszolgáltatás. Az egész városnak, sőt, az államnak is könnyebb lenne a nélkül a terrorista nélkül. Nem szép, hogy gyilkossági nyomozóként ilyet gondolok, de azt hiszem, igazam van. Stripes egy alávaló gazember.

- Egész hamar elkészültél – mosolygott rám Kevin, ahogy behuppantam mellé az anyósülésre és becsuktam az ajtót.

- Már készen voltam, csak Mr. Higgsen merengtem a teám fölött, mikor hívtál – feleltem én is elmosolyodva, mire ő felnevetett.

- Az öreg aztán biztos rendet tenne ebben a városban…! – mondta vidáman, de azért némi keserűséget is kiéreztem a hangjában. Családapaként nehéz lehet elviselni a városban uralkodó vámpírállapotokat, főleg, hogy nemrégiben az ő környékükön is történet egy-két „baleset”. Meg tudtam érteni őt, bár engem semmilyen módon nem fenyegetett vámpírveszély, vagy inkább csak ebbe a hiszembe ringattam magam? Családom, gyerekeim nincsenek, a bátyám, a felesége, a legjobb barátnőm vérfarkas, a pasim vámpírvadász, van fegyverem és engedélyem is rá. Az éjjeliszekrényemben meg mindig van tartalék ezüst, szóval nincs kit féltenem.

- Az biztos…- sóhajtottam, ahogy Kevin megfordult a kereszteződésben és elhajtottunk a kórház mellett. Igen, ez is fontos, közvetlenül egy kórház szomszédságában lakom. Még félholtan is elcsúszok a sürgősségire. – Mit tudunk?- tértem a tárgyra gyorsan.

- Nem sokat tudtunk meg a területiektől, mindössze annyit, hogy keresztre feszítették őket, az áldozatok eltűnt személy státuszban vannak legalább egy hónapja, kínzás nyomait lehet rajtuk felfedezni, négy Ocean és egy Valois van köztük. A fűben van egy üzenet: „Öt holt fölött öt Éj kél, ha késel, a fiú már nem él.”

- Még valami nyom? – érdeklődtem összeráncolt szemöldökkel. Nem jellemző a Stripes féle vámpírgyűlölőkre, hogy üzengetnek. Hogy ilyeneket az meg főleg. Inkább csinálnak neki valami nagy balhét: előtte üzengetnek, fenyegetőznek, szórólapoznak, videókat küldenek a túszokról, ilyesmi, aztán ha semmi nem jön be, akkor megcsinálják, amit ígértek. Van, hogy akkor is megcsinálják, ha megkapják, amit akarnak. De hogy utána hagyjanak nekünk üzenetet, jóformán nyomot, az nem vall rájuk.

- Folyamatban. A helyszínelők már kinn vannak egy fél órája, a bejelentő korán kelt és a szokásos reggeli kocogásán volt, amikor meglátta a véres nyomokat a fűben, szóval szerencsénk volt, még van idő minden bizonyítékot meg a hullákat is biztonságba helyezni, anélkül, hogy el kéne kapkodni a terepfelmérést. A gyorstesztek szerint az elkövetők közt emberek, vérállatok és vámpírok egyaránt vannak és nem kizárt, hogy Stripes műve a dolog. Ha pedig az, a sajtó nagyon gyorsan ki fogja szimatolni a dolgot és egy perc nyugtunk sem lesz a nyomozás alatt, a bűnös pedig lehetőséget kap a meglépésre.

- Mindig ez van.

- Attól még fontos észben tartani, hogy senkinek, de senkinek nem beszélhetünk erről, Emily – figyelmeztetett halkan. A hangja nem volt vádló, inkább atyáskodó.

- Csak egyszer fordult elő…- dünnyögtem, de igaza volt. Az első vámpíros ügyemnél eldicsekedtem a fejleményekkel apának, aki persze tovább dicsekedett vele és hirtelen azon vettem észre magam, hogy a sztori minden new yorki és bostoni lap címlapján ott ragyog. Olyan fejmosást kaptam Marco Biancotól, hogy halálomig nem felejtem el, hogy amíg dolgozok, lakat a számon.

A sajtótól való félelmem és bújásom tovább erősödött Nick megjelenésével, aki jelenleg majdnem olyan híres Massachusetts szerte, mint az elnök vagy a McDonald’s és legalább úgy imádják a nők, mint egy filmsztárt vagy zenészt. Az új kor új ideálja a vámpírvadász lett, aki erős karjával és éles eszével, saját életét kockáztatva számol le a bűnös vérivókkal és holdkórosokkal. A magányos fegyverforgató a régi westernfilmekből, a jóképű és kifogástalan modorú latin szerető és a hercegnőt megmentő szőke (esetünkben barna) herceg egy személybe sűrítve, némi hidegvérrel és hanyag rosszfiúsággal megfűszerezve: ez Nicolas Kenway, alias Nick. A fentebb említett felhajtásnak köszönhetően úgy vagyok Nickkel, mint Éva azzal a rohadt almával: pokolian érdekel, és hiába tudom, hogy magamat fogom bántani vele, mégis beleharapok, hagyom magam szeretni őt és őt engem szeretni. Persze csak titokban.