Prológus

Íme tehát az első rész. Remélem örömötöket lelitek benne és lassanként visszatérünk a régi kerékvágásba. :)

Felnyitottam szemeim.

Szívembe írt fekete vérem rothadó szaga megcsapta az orrom. Bűze semmihez sem hasonlítható módon verte ki szememből száz évek édes és rémes álmait. Lelkem bilincseit zörgette a szag, miközben elfedte az átok áporodott ízét a vízben, minden kavics és homokszemcse közé férkőzve, kiszorítva múltam minden maradványát.

Új napot hirdetett a Vér.

Új napot leányának, ki eltévelyedett egykoron naiv érzületei közt és vak szerelmében oly terhet rótt lelkére, melyet nem bírt el gyönge lénye. Esetlen kisleányt fektetett a hullámok közé a Vér és most ősi szellemet üdvözöl helyette. Bölcsességgel és türelemmel mosta át gennyes sebeim a növekvő patak, megtisztítva mindentől, ami nem célomhoz vezet. Célom pedig csak egyetlen van: jóvátenni mindent mit hajdan követtem el saját testvérim ellen, majd kezébe adni magam a Teremtőnek, hogy rendelkezzék mindenemmel, mi e földön ragadt bűneimtől leláncolva, mélyébe a legsötétebb veremnek, mely eltakart az ő mindent látó szeme elől.

Úgy lelem magamat az új világban, mint szellem, testemet, mint elfeslett ruhát szaggatták le rólam az évek, lelkem szabadon választhat most újat, de tudom, csak kölcsönben hordhatom új mezemet. Előbb azonban meg kell találnom azt az új ruhát.

A folyóvá duzzadt egykori patak hideg vizéből emelkedett ki háló finom porcelánlelkem, gyengén, mint apró, összetapadt bőrű fátyolhal vetődtem partra, újra tanulva járni, mint légkönnyű psziché. Körbehordoztam láthatatlan tekintetem a tájon és láttam minden megváltozott, érthetetlen jelekkel és tárgyakkal rondította el a természetet az évek hosszú sora. Egyszerre lenyűgöző és elborzasztó e látvány, de nincs idő felfogni mindazt, ami fákat és virágokat, csillagokat és szellőt váltott fel, mert a vér mely ébreszt, őseim vére, végét ontja felrázó rokonomnak, ki vöröstől ázva a folyó partján lábaimnál hever el és öröklétét elhagyni kész, tekintetéből kor és lemondás figyeli az aláhulló égi mélybe öltözött Halált, ahogy elfolyik a sárban drága mindenünk, a vér.

Azonnal futásnak eredek. Gyönge lábaim, melyek eddig járni sem bírtak, most rohannak a folyó tükrén, mint holdfénynyalábok és hajt az eszem a fények felé a magas házakat másszák karjaim és ott vagyok, a legszebb ruhára lelve, mi a közelben adatott, bár leend hitvány az is, mi hitványak között legdaliásabb, a Halál sürget, és én nem gondolok tettem következményével. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy kinyúlik elmém szülte lélektestem feléje és hozzáérve összerázkódom. Vörös tincsei szétomlanak a halandó álmok szerte, sezöld tekintete megrebben, ahogy hozzá bújok, beleolvadok, beleivódok testébe és elfojtom megriadt lelkének sóhaját.

Egyszerre minden ismerős lesz. Az ágy, a takaró, a fények. A hatalmas üvegajtót elhúzza apró kezem és zuhanok a beton felé az erkélyről. Szelem a habokat, minden léptem csobbanás, élő zajokkal ajándékozom meg új életem.

Ott vagyok vele, ellököm mellőle a glóriát öltött halált és ajkai közé tuszkolom a csuklóm.

- Igyál!

Megharapni sincs ereje, otthagyom és valami vágóeszköz után nézek. Egy sörösüveg a partról épp megfelelt, a betonhoz csapódva tucatnyi penge csillog kezembe kívánva magát, megvágom magam. Furcsa találkozás a régi fájdalommal. Mintha csak álom lett volna a testi kín, egy illúzió és most vége. Újra égnek sebeim.

- Igyál…- suttogom neki, mint anya félálmos gyermekének, torkára forr az élő vér és a Halál angyali képe egyszerre szertefoszlik karjaimban. Gyengén nyeldekel, de iszik, kezei rátalálnak az enyémre, szorítása erősödik. Mosolygok.

Lassú, lusta folyamként csúszik az éltető nedű a torkon át a gyomorba, gyorsan az erekbe jut és semmitől nem gyógyulhat úgy halhatatlan test és lélek, mint a frissen kiontott vértől, amelyet bár örömmel adok, lassan kábulttá tesz hiánya.

- Elég legyen – próbálom elhúzni tőle gyöngéden a karom, de csak még jobban megszorítja, így egyszerűen csak a karján lévő hosszú, vágott sebbe nyúlok, ami fájdalmas nyögést vált ki és azonnali visszavonulást. Egy szót sem szól, csak felül és némán bámulja, ahogy bekenem a vérével az okozott sebet a csuklómon. Furcsa ez az új test: sokkal kisebb és törékenyebb, mint a sajátom, mégis erős és ruganyos, ami tetszik. – Hogy érzed magad? – kérdezem halkan, bár a nyelvet is furcsának találom. 

Az arca vértől maszatos, ahogy a ruhája is, kissé borostás, a haja barna, puha fényű és hullámos, már amennyit látok belőle a félhomályos folyóparton a fák alatt. Magasnak gondolom, a testalkata is erős, biztos vagyok benne, hogy éltében katona vagy hasonló volt. A szemei éppolyan mélykékek, mint az égbolt felettünk, az arcvonásai határozottak, mégsem szigorúak, inkább szögletesek és férfiasak. Ahogy rám pillant, érzem idős már, néhányszáz év súlya tekint rám, szinte kíváncsian.

- Vámpírista vagy?

- Nem – válaszolom. A test gazdája ismeri ezt a fogalmat, éppúgy, mint az üveg, az ajtó vagy a beton fogalmát. – Inkább kimerült – teszem hozzá. – Haza kell mennem – állok fel. Nem tudom, mit mondjak neki, pontosabban hogy mennyit érdemes mondani, mennyit értene meg abból, amit mondok, így jobb, ha még nem tud semmiről. Később talán mindent elmesélhetek neki, de még várnom kell.

- Elkísérhetem? – áll lábra ő is. Teljesen meggyógyult, csak a foltok és a kosz árulkodik arról, hogy valaha is megsebesült.

- Csak ha azonnal távozik, miután biztonságban hazaértem.

- Rendben – bólintott.- Hol lakik?

- A Mount Auburn Streeten, nem messze ide.

- Mit csinált erre ilyenkor?

- Megmentettem az életét. Legyen elég ennyi, maga túl sokat kérdez.

- Ahogy gondolja, Ms. ...

- Warren. Emily Warren.