5. fejezet

James, Emily és Nick

Sziasztok!

Először is, tudom, ismét sikerült elhanyagolni az oldalt, nem írtam sokáig, de (szinte) minden nap feljöttem, hogy megnézzem jártok-e még ide, várjátok-e egyáltalán, hogy jelentkezzem, annak ellenére, hogy egy árva kommentet sem hagytatok nekem. Ne aggódjatok, a statisztika elárult benneteket, minden nap voltak látogatóink (hol több, hol kevesebb), ami nagyon jól esett.

Mostani eltűnésem oka az írásbeli érettségi volt, valamint az iskola, de most, hogy megkezdődött a "szorgalmi idő" a szóbelik előtt, talán kicsit több időm lesz írni és bepótolni a lemaradásokat. Véglegesen szabad igaz, hogy csak július második hetétől leszek, de addig is igyekszem majd néha frissítgetni vagy valamivel lekötni a figyelmeteket.

Remélem még mindig olvastok és velem örültök, mert íme     megérkezett     a várva várt     5. fejezet!

Ha valakit érdekelne, elmondom, hogy az utolsó opció az "Így akarok meghalni" listámon a fulladásos halál, erre tessék, ez a vámpír a puszta megjelenésével ily rút módon akar megölni! Huszonnégy óra alatt másodjára! Ez aztán a szorgalom!
- Minden rendben, Emily? – lépett mellém Kevin. Az arckifejezése egyszerre volt aggódó és rosszalló. – Ismered?
- Mondhatjuk… – krákogtam. – Hajnalban összefutottam vele a fürdőszobámban.
- Micsoda? – meredt rám meglepetve, de már nem válaszoltam, mert a vámpír odaért hozzánk.
- Miss Warren – biccentett felém félmosollyal az arcán. Direkt csinálja az egészet, innentől egyértelmű volt, hogy nem segíteni jött, csak a vérem miatt rám talált, és úgy döntött, szórakozik egyet.
- Mit csinál itt? – kérdeztem, azt tetetve, hogy nem tudom a választ.
- Tekintettel a patyolat tiszta előéletemre és a vámpírpolitikában való jártasságomra, valamint pártatlanságomra, éppen az Ön munkáját segítem. Egy ötszörös vámpírgyilkosság nem gyermekjáték.
- Szóval maga J. J. Wilde.
- Jonathan James, de a Jamest használom. Rátérhetnénk rögtön a munkára? – kérdezte tárgyilagosan.
- Természetesen, erre – intettem az irodám felé, ahol majd nyugodtan szembenézhetek vele, és számon kérhetem rajta a hirtelen segítőkészséget. Ahogy becsuktam mögötte az ajtót, már vettem is a levegőt, hogy belevágjak, de ő a belém fojtotta a szót.
- Szeretném, ha főzne ebből egy teát, és meginná most azonnal – vett elő egy kis papírzacskót a kabátja zsebéből, és letette elém az asztalra.
- Hogy mi? – bámultam rá egy pillanatra értetlenül. – Maga be akar drogozni? Mi a fenének hinnék el magának akármit is? Azt mondta nem akar engem bántani, akkor meg mit keres itt?
- Amíg a vére bennem van, márpedig még bennem lesz egy ideig, hallom a gondolatait, érzem, amit Ön. Ne aggódjon, erre nem minden vámpír képes, aki iszik a véréből, de ekkora mennyiségnél már elég erősek a mellékhatások, a tea eltompítja ezeket, szóval tegyen nekem egy szívességet, és igya meg.
- Szó sem lehet róla. Előbb elküldöm a laborba, aztán esetleg kétszer meggondolom, hogy megigyam-e, de sajnos mire ezzel végeznénk, már rég halott lennék… Sajnálom – hadartam gúnyosan a kis zacskót fixszírozva.
- Ha megissza a teát, már nem fogok a fejébe látni, és maga nem fogja azt érezni, hogy figyelem. Ha megvágja az ujját, nem fogom azt hinni, hogy haldoklik, és esetleg, ismétlem, esetleg el tudjuk kerülni egymást, miután megoldottuk az ügyet.
Sóhajtottam. Most vagy megbízok benne és LEHET, hogy megszabadulok tőle vagy nem, és akkor fél évig még félhetek, hogy egyszer csak betoppan a lakásomba, hogy megegyen. Olvastam erről. Akinek egyszer megkóstolták a vérét, ahhoz visszajárnak, mert a bennük lévő emberi vér erre ösztönzi őket, néha akaratlanul is. Nem szeretném kockáztatni az életem a makacsságom miatt.

Az ajtóhoz léptem, és kikiabáltam:
- Debbie, hoznál nekem légy szíves egy csésze forró vizet meg egy kanalat? Maga kér esetleg valamit? Kávét? Úgy hallottam azt maguk is szeretik… – fordultam a vámpírhoz, de ő nemet intett. – Ennyi, köszönöm – mosolyogtam Debre, aki felállt, és tétován a konyha felé vette az irányt. Soha nem szoktam ilyesmire kérni, szóval biztos furának találja, de ez van. – Egyébként mi van benne? – ültem vissza a forgószékembe, majd a vámpírt kezdtem nézni.
- A teában? Gyógynövények. Egy elég régi recept alapján készítik, de nyugodjon meg, olyasmi íze van, mint… mint a kamillateának. Hogy pontosan mik az összetevői, azt nem tudom, ezelőtt csak egyszer volt szükségem ilyesmire, nem gyakran élek már az élő vér nyújtotta íz élményével, tisztelem a törvényeinket – mosolyodott el kissé, miközben leült a velem szemben lévő vendégszékbe.

- Képzelem – mormogtam mintegy magamnak, majd inkább témát váltottam. – Szóval mit tud eddig az ügyről? Marco mennyit mondott magának?
- Mr. Bianco csak annyit közölt, hogy kényes az ügy, mélyen érinti a városban fennálló klán békét, és hogy 5 vámpírral végeztek. Ez nekem elég is volt arra, hogy felajánljam a segítségem, mint egyetlen személy, aki fenn tudja tartani mind a Valois, mind az Ocean klán nyugalmát a nyomozás ideje alatt. Lévén a város legidősebb lakója, jelentős tekintéllyel rendelkezem.
- Ó… – nyílt el kissé a szám a meglepetéstől, bár gyorsan észrevettem magam. – Maga a legidősebb itt?
- Az egész államban.
- Hát… ezt jó tudni, azt hiszem, akkor olvastam magáról egy cikket – néztem rá, ha lehet, kissé tiszteletteljesebben, hisz kitudja, mik derülnek még ki itt „mindenki öregapjáról” menetközben. – Mindenesetre – köszörültem meg kissé a torkom – a hullákat azonosítottuk, név szerint: Gabriel Ocean, Lucia Valois, Robert Jordan, Curtis Shaw és Marianne Donoven holttestét találta meg egy gyanútlan járókelő a Dr. Paul Dudley White biciklis ösvény közelében Cambridge-ben. Az áldozatokat feltehetőleg előkerülésük és brutális meggyilkolásuk előtt hetekig vagy talán hónapokig is kínozták ezüstszármazékokkal, ezüstfegyverekkel és éheztetés révén. A helyszínen a meztelen testeket szimmetrikus V-alakban helyezték el, szám szerint 5 darab, fából faragott, különböző, ismeretlen gyártmányú kereszten, melyekre ezüst szegekkel rögzítették őket. A keresztek előtt a fűben az elkövetők egy üzenetet hagytak Gabriel Ocean vérével festve, mely vámpíri eredete miatt nem alvadt meg. A felirat szövege a következő: „Öt holt fölött öt Éj kél, ha késel, a fiú már nem él.” Ebből ítélve az elkövetők már korábban kapcsolatba léptek azokkal, akiknek a halottakat szánták, de azok nem reagáltak vagy nem úgy reagáltak, mint azt kellett volna, így az ötödik eltűnt Ocean klán tag, bizonyos Mr. Shane Russel, aki mindössze 21 éves, így méltán illethető a „fiú” megnevezéssel, élete már csak 5 napig tart garantáltan. Elsődleges feladatunk tehát az, hogy bizonyítsuk, az elkövetőknek nincs köze a csak Stripes néven elhíresült ismeretlen vámpírellenes terroristához és annak bűnszervezetéhez. Ezután meg kell találnunk Mr. Russelt, felgöngyölíteni a gyilkosságok ügyét, és rács mögé dugni az elkövetőket – zártam mondókámat keserű mosollyal tudomásul véve, hogy a héten alvásra fordítható időm órái meg vannak számlálva, ahogy Mr. Russel életéé is. – Világos volt minden vagy van még kérdése?
- Maga mire gyanakszik? – kérdezte kutatóan a szemembe nézve.
- Mivel még nem ittam meg a teát, így ezt feltehetőleg maga is nagyon jól tudja – feleltem komolyan. – De tekintve, a gyilkosság körülményeire és az áldozatok származására, akik közül négy Ocean-vámpír és csak egyetlen egy Valois, leplezett klánháborúra gyanakszom. Soha nem is hittem benne, hogy komolyan gondolják a békét annyi év viszály után. Senki sem hitte igazán.
- Maga igazán okos, Ms. Warren – mosolygott rám ravaszkásan, szinte büszkén.

- Itt a forró víz, amit kértél, remélem nem hűlt ki, csak feltartottak – lépett be a csészét egyensúlyozva Debbie, majd gyorsan távozott is, tekintetét végig a vámpíron tartva. Szegénykém nem nagyon látott még vámpírt testközelből, legalábbis az Irodában nem sokkal találkozott.
Mr. Wilde várakozón pillantott a teáscsészémre, amit a lehető leglassabban húztam magam elé, végig őt nézve. A kis papírzacskót felemelte az asztalról, én érte nyúltam, de mielőtt még átadta volna egy percre megállt.
- Kipróbálhatok valamit? – kérdezte hirtelen felállva, majd mellém lépett.
- Mit? – kérdeztem, de válasz helyett csak lehajolt hozzám, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy az orrunk szinte összeért, és kancsítanom kellett, hogy lássam a lehunyt pilláit, ahogy mélyet lélegzett. – Mégis…?
- Csókolj meg, Emily… – suttogta, és éreztem, hogy a levegő, amit az eltátott ajkaimra lehelt cseppet sem volt melegebb annál, amit beszívott. Kissé émelyegtem az illatától, és esküszöm, csak egy pillanatra hunytam le a szemem, hogy visszanyerjem a tisztánlátásom, de az nem tért vissza. A szánk összesúrlódott egy kissé, aztán az övé az arcomra tért, s lassan a nyakam felé indult, a fülem irányába.

- Itt a…

James olyan gyorsan húzódott el, hogy nem láttam a mozdulatot, amivel Debbie felé fordult, aki olyan arccal meredt a vámpírra, mintha még soha nem látott volna tőle szörnyűbb lényt egész életében. Talán így is volt.
-… a kiskanál, amit kértél… – tette le gyorsan az asztalra – az előbb elfelejtettem. De… bocsánat, már megyek is – hátrált gyorsan behúzva maga után az ajtót. Olyan sápadt volt, mint maga a Hold, és rajtam is erőt vett a rémület, ahogy James ismét felém fordult, és a csészémbe öntötte a szárított teakeveréket.
- Remélem nem ijedt meg nagyon… – mondta halkan, megkavarva a kiskanállal a forró italt, majd felém tolta azt. Nem tudtam eldönteni, hogy Debbie-re gondol vagy rám a kérdésével, így nem feleltem, csak gyorsan belekortyoltam a teába. Nem kamilla íze volt.