Vámpírok után Tündérmese?

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperencián innen, vagy lehet, hogy túl, élt egyszer egy lány. Ezt a lányt a Sors megáldotta oly csapodár és oly szeszélyes képzelettel, oly szavakkal és ihlettel, melyek egyre-másra, mint lepke a  virágra, egyik világból, másik mesébe ugratták kezét és szellemét, összezavarva, felkavarva nyugvó lelkének mezejét, hogy egyszer erről, másszor arról szóljon ujjáról a rege. A mai napon, mely jeles vagyon, naptár jelei és csillagok között, éppen gyorsan, a hét hevében Hófehérke és ódon meséje, megihleté a lányt, kinek keze mindjárt pennát ragadt és dalra fakadt benne az ős Képzelet, mely azt diktálta, szólítsunk meg most egy herceget, daliásat, szépet, délceget, s írjunk róla nyomban egy kastélyban, régi-régi romban, a hegynek ormán megülő pompázatos honban élő, szorgos-dolgos kisleány esetéről a herceggel s hercegnővel, titokzatos idegennel, bállal, zenével és jósággal, víg kalandot fűzzünk köré s meséljük el mi is zajlik a pöttöm vörös tincsek alatt, gondok s gondolatok között.

"  Mióta az eszemet tudom, biztos voltam benne, hogy a hercegek mind csodálatos fiatalemberek: jóképűek, intelligensek, gazdagok és udvariasak, remek igazság- és valóságérzettel megáldva, uralkodásra születtek. Nos, meg kellett élnem majdnem két évtizedet, hogy ráakadjak az egyetlenre, aki szöges ellentéte a fentebb említetteknek. Attól lesz herceg, hogy korona van a fején, semmilyen körülményt és feltételt nem teljesít ezen kívül. Talán azt kivéve, hogy gazdag. Ez kissé ellensúlyozza a helyzet szörnyűségét, de közel sem engeszteli ki mérhetetlen csalódottságom ez ügyben.

Mégiscsak egy kastélyban nőttem fel, ahol minden könyv és freskó csak azt hirdeti, hogy egy hercegnő finom és kecses, igényes, művelt és engedelmes, méltó párja pedig csakis egy vérbeli herceg lehet. Hát most, hogy eljött a nagy találkozás ideje, keserű ráébredni, hogy a herceg valójában egy tuskó. Komolyan mondom, hogy a kocsmában lebzselő zsoldosok is sokkal kellemesebbek, mint ez a bársonyba bugyolált ördögfajzat. Mondjuk, a hercegnővel remekül megérdemlik egymást. Az a nő teljesen kikészít. És nem csak engem, szóval áldásom rájuk, de akkor is.

Egész életemben azt vártam, hogy Livia hercegkisasszony végre megérjen egy hercegre és láthassak egyet életnagyságban. Ez lett volna rövidke, dolgos életem fénypontja. Persze láttam már, voltak látogatóban korábban is hercegek a királyi családnál, de egyik sem maradt sokáig és mind csóró volt. De ugyebár van, amit az ember pénzért sem vállal: Livia attitűdjét. Hát a herceggel mi is így vagyunk mind. Mármint a szobalányok.

Nekem szerencsére az öreg királyné van a gondjaimra bízva, a király édesanyja és nem a lánya. Szerencsétlen Paula, Livia cselédje, aki születése óta gondját viseli, most mindkét királyi gerlére gondot kell viseljen, és hiába hogy még csak 30 esztendős múlt, az ő idegei sincsenek kötélből. A múltkor például azért szúrta le az a kis… pulykatojás, mert nem babarózsaszín volt minden rózsa az asztali vázájában, amit egyébként is csak arra használ, hogy a földhöz csapkodja, ha az apja nem vesz meg neki valamit. Szegény Paulát már kivégeztetéssel fenyegette, aki úgy megijedt, hogy éjjel azon kaptam, hogy halkan zokog a párnájába, miközben a rózsafüzérjét morzsolgatja.

Az özvegy királyné viszont az unokájával ellentétben nagyon kedves és csak akkor zsörtölődik, ha becsípődik a dereka vagy dagad a lába. Általában ezeket a kis gubancokat megoldja egy orvosi látogatás, mert a doktor nem csak fizikailag gyógyít, de szerintem be is jön a néninek és olyan aranyosan, öregesen elévődnek egymással. Az anyakirálynő, ahogy néha szólítják szintén nem biztos benne, hogy Garvan herceg a legjobb választás az országnak. Az unokája természetesen nem szempont, mert egy hercegnőnek kötelességei vannak csak a házassággal kapcsolatban, jogai nincsenek. Ezzel a felfogással mélyen egyetértek.

Még a végén irigykednék rá, ha ő választhatna férjet és még úgy is élhetne mellé, mint ahogy most él. Eddig talán irigyeltem is kissé, de most, hogy megismertem Garvan herceget… a véleményem merőben megváltozott: inkább választok magamnak egyet a lovászok vagy inasok közül, de ilyen herceget… lehet felőlem a világ ura is, kirúgnék az ágyamból.

Apropó lovászok és inasok. A királyfi kísérete szintén nincs túl nagy véleménnyel az uráról, ami arról ad tanúbizonyságot, hogy nem egész Óperencián túli bagázs hibbant. Az Óperencián innen is van elég belőlük, szóval egyet még elbírunk, de ha egyesítik a két királyságot, jobb, ha nincsenek többen.

Ami, pontosabban aki, viszont még felkeltette a figyelmem, az a Garvan királyfival érkezett fiatal férfi, aki a királyi családdal étkezik, külön hál a kísérettől és előszeretettel flangál a már fentebb említett zsoldosokkal, vagy, ahogy ők hívják maguk: királyi testőrség tagjaival. A hajadon cselédek jelentős része egyből kiszemelte magának, rögtön elkezdődtek a találgatások, hogy vajon ki lehet. Az első lehetőség, hogy valamiféle katona, a herceg barátja vagy pusztán magas rangú kísérő, ami megmagyarázná a legtöbb dolgot. Van olyan is, aki azt állítja, hogy közvetlenül a kancellártól hallotta, hogy a férfi a herceg testvére, ami viszont elkeserítő lehet, ha ugyanaz nevelte fel őket. A harmadik opció, hogy egy diplomata vagy más hivatalnok. Senki sem tudja biztosan, még a kíséret tagjai sem. Ők csak azt mondják, hogy rangos ember és hogy nem nagyon közösködik velük, ami viszont furcsa, tekintve, hogy itt eléggé belevetette magát a sűrűjébe.

Még az is lehet, hogy kém.

 - Alior, kérem, hozza a pápaszemem, szeretném elolvasni ezt a macskakaparást, amit a fiam elém vetett, mint javaslatot a báli előkészületekhez! Hihetetlen, hogy mostanában milyen pacákat neveznek betűnek! – zökkentett ki a gondolkodásból az öreg hölgy hangja. Észre sem vettem, hogy a márvány már ismét olyan tiszta, hogy látom benne a tükörképem, miután a néni kiborította a tintát az imént.

Ahogy ott görnyedtem, belefeledkezve az Óperencián túlról érkezett ismeretlen rejtélyébe, jobban szemügyre vehettem a sovány kis arcot, a vörös, össze-vissza álló tincseket, amik kiszöktek a foltozott pántlika alól és azokat a csúf, varangy zöld szemeket. Még a szeplőim is előmerészkedtek, ahogy egy kis napsugár érte őket tavasszal. Nem volt valami megnyugtató látvány.

Mindenesetre, gyorsan felpattantam, hogy a kívánt tárgy keresésére induljak, ami éppen ott hevert, ahol legutóbb hagytam: a komódon, a fehér kálák mellett. Gyorsan felcsippentettem és odaadtam a hölgynek.

 - Tessék, őfelsége – ejtettem a tenyerébe, majd mellé álltam a szófa mögé, hogy láthassam a betűket. Sajnos, hiába tanítgatott az anyakirályné meg a többi cseléd olvasni és hiába faltam úgy a könyveket titokban, mint egy utcagyerek a pék kiflit, ezt a gubancot én sem tudtam megfejteni.

 - Azt írja, hogy fürjleves karottával… Micsoda marhaság. Ki szereti egyáltalán a karottát? Badarság! Tegyenek bele borsót! Annak legalább a színe szép! Meg gyümölcsaszpik! Miket ki nem találnak ezek! Legyen inkább valami rendes sütemény, Lizett remek tortákat meg pitéket süt, az a hideg, nyálkás valami olyan visszataszító, nem gondolod, Alior?

 - De, természetesen, egyetértek Önnel, fenség – bólogattam helyeslően, mint mindig. Pedig azt sem tudom mi az aszpik. Majd megkérdezem Lizettet, ő biztos tudja. De biztos nem jó… hideg és nyálkás? Abszolút rettenetesen hangzik.

 - Maga megy a bálba? Azt írja, a kastély összes lakója hivatalos a hercegnő eljegyzésére – olvasta a hölgy, a pápaszem üvege fölött a papírra bandzsítva. - Persze csak megfelelő öltözetben. Van magának báli ruhája? – pillantott rám kérdőleg. Tagadólag ingattam a fejem. – Jöjjön csak ide maga, Alior! Hozza a mérőszalagot is a kredencből – intett hívogató mozdulattal felém és én úgy tettem, amint kérte, bár nem értettem mit akar. Semmi kedvem nem volt bálba menni. Csak unatkoznék, enni meg úgy sem lehet, ha nem tudom mi micsoda, ebben a sok, flancos díszítésben az ember lánya azt sem tudja, mi ehető és mi nem. Táncolni meg senki sem kérne fel, legfeljebb egy pár bájgúnár, akik összetévesztenek a többi cseléddel. Álldogálnék a terem sarkában és bámulnám annak a két förmedvénynek a keringőjét meg a bájvigyorát. Másnap meg majd nem bírok felkelni, nem úgy, mint a királynő, aki pontban ötkor ébred és várja a kávéját fél hatra, hatra pedig, hogy a szobája úgy ragyogjon, mint a gyémánt a koronáján.

 - Parancsoljon, felség – nyújtottam át, mire ő felpattant és a karomat mérőszalagostul megmarkolva megperdített, körbetekerte rajtam a szalagot, majd mormogva a hátamat és a mellkasomat méricskélte.

 - Te csak ne felségezz nekem. Sovány vagy. Eszel eleget? – kérdezte, de mielőtt még válaszolhattam volna, hogy igen, már folytatta is. – Nincs fűző, ami megállna ilyen kicsi derékon. Mellben is satnya vagy. A lábad csámpás, a vállad meg beesett, mi vagy te? Gereblye? Húzd ki magad, Alior! – ragadta meg a vállam, majd úgy hátra rántotta, hogy attól féltem kettéreccsenek tőle. – Ne nyekeregj, inkább hozd a pincekulcsot! – lökött előre. – Megnézzük a hajadon ruháim, hátha rád lehet tekerni valamelyiket. A te korodban én sokkal jobb húsban voltam, te… te kis gereblye! – fenyegetett az ujjaival.  "

Ha tetszett ez a kis szösszenet, alább véleményezni is lehet, s folytatásért folyamodni nem szégyened!