4. fejezet

Végre itt a friss, nem is rabolom a drága időtöket, olvassátok, véleményezzétek, élvezzétek! :)

 - Az igazságot. Ezen nincs mit szépíteni, valaki vissza akar kapni valamit valakitől, és ezeket használta a szándéka nyomatékosítására. De előrebocsátom, hogy neked kell beszélned a klán szóvivőkkel meg a vezetőkkel, a fiamnak még szüksége van az apjára – sóhajtotta ironikusan. – A hullákat beviszik, legkésőbb holnapra meglesznek a gyorstesztek, a toxikológia később érkezik valamivel, de 48 órán belül a kezünkben van, ebből már el lehet indulni. Én meg Debbie kihallgatjuk a szemtanút, felvesszük a vallomásokat, addig Matt meg Rich behozzák az ujjlenyomatok tulajdonosait, őket is folyamatosan kihallgatjuk, te pedig fogsz szépen egy szakértőt, lehetőleg nem farkast és nem paranormálist. Legyen vámpír, az a legegyszerűbb, és szépen elmész Dittához meg Kerianhoz. Nagyon fognak örülni neked – jegyeze meg gúnyosan, kissé elmosolyodva.

 - Fogd be! – boxoltam a vállába megbántottan. Tudja, hogy mennyire gyűlölöm Kerian tenyérbe mászó modorát, és hogy borsózik a hátam Ditta von Valois-tól, mégis mindig engem küld kiküldetésbe hozzájuk, mert „nekem jó a beszélőkém”. Persze… vagy az is lehet, hogy ő utálja a vámpírokat, nekem meg vérfarkas a bátyám, amiből egyenesen következik, hogy bírom az agyarasokat is.

A másik dolog, amit még nagyon tudok utálni az, hogy természetfeletti szakértőket kell magunkkal hurcolnunk annak érdekében, hogy olyan dolgokra is fényt derítsenek, amiket én nem veszek észre. Hát azért taposták ki a belemet Quanticoban, hogy ne vegyem észre a dolgokat?

A szakértőválasztás az meg… hát az egy katasztrófa, mert külön szakértő kéne, hogy megmondja, hogy most ki kivel is van rosszban. Például egy vérállatos ügynél nem érdemes vámpírt vinni magunkkal, mert hát a vérfarkas-vámpír kapcsolat amolyan „se veled, se nélküled” Bostonban, nem tudni ki-kit ismer, és milyen a viszonyuk.

Persze egy szakértőnek pártatlannak is kell lennie, nem lehet tagja semmilyen klánnak vagy természetfölötti szervezetnek, ami ma már ritka, mint a fehér holló.

Szerencsére nem sokszor kell ilyen szakértőkkel dolgoznom, mert mi csak a halandó Gyilkossági Osztályon vagyunk, néha amikor a vámpírügyisek el vannak havazva, megkapunk egy-egy ilyen ügyet, mint a mai, és hát, amint a mellékelt ábra mutatja, eddig mindig túléltem, nem halálos a dolog, bár azért voltak spicces helyzetek.

Mindenesetre a helyszínfelmérést berekesztve megvártuk, míg a hullákat leeszkábálják a keresztekről, és biztonságban elszállítják. A többi bizonyítékot már ott mertük hagyni, azok nem égnek el egy kis „Süss fel Naptól…”, mert bár egy vámpír halálakor nem válik porrá, nem robban fel, nem ég hamuvá a közhiedelemmel ellentétben, a teste nem bírja jobban holtan a napfényt, mint „élve”.

 - „Öt holt fölött öt Éj kél, ha késel, a fiú már nem él” Milyen fiúról szól? Erről tudsz valamit? – böktem a fűbe festett feliratra, Kevinre pillantva.

 - Amikor Debbie-vel beszéltem említette, hogy jelenleg öt Ocean klán tag van eltűnt státuszban. Talán az ötödikre utal, akit még fogva tartanak. De fogalmam sincs, mivel kéne sietnie annak, akinek a fenyegetés szól, feltehetőleg az Ocean klánnak. Minél hamarabb érünk be, annál hamarabb fogjuk megtudni – vont vállat megpörgetve az ujjai közt a slusszkulcsot.

 - Akkor ideje indulni, ezek már rendben lesznek. A fotók meg a rágós papírok majd jönnek később – ültem vissza az autóba.

***

Az irodában tengernyi munka fogadott minket, de mielőtt még akármihez is hozzákezdhettem volna, felírtam magamnak, hogy sötétedés után fel kell hívnom Samuel Handersont, az Ocean klán szóvivőjét, hogy egyeztessen nekem egy időpontot Demetriusszal lehetőleg még ma, de legkésőbb holnap éjszakára. Ahogy elégedetten kitűztem a sárga cetlit a falamra, ugorhattam is a következő feladatra: beszélnem kell a Vámpírügyisekkel. Ha lehet, most kell megpróbálnunk megszabadulni a meggyilkolt vámpírok ügyétől, mielőtt még belemásznánk. A múltkor sem lett jó vége, amikor Lunna Mare ügyében mi dolgoztunk. Brr. Nem is gondolok rá.

Óvatosan kopogtam be Tom ajtaján, majd beléptem.

– Zavarhatlak? – kérdeztem óvatosan. El sem bírtam képzelni, hogy mit érezhet, mióta a múlt héten rosszul sült el a razziájuk egy illegálisan működő földalatti klán ellen, de csak tisztelni tudtam azért, hogy még hajlandó volt bejönni az irodába. A helyében én nem a jelentésekkel piszmognék, inkább a fürdőszobaszőnyegemen zokognék összekuporodva, azt kérdezgetve magamtól, hogy mi történt ezzel a rohadt világgal?

– Gyere csak – mondta halkan a papírjai fölé görnyedve. Gondterheltnek látszott és rettentően fáradtnak.

– Hogy vagy? Van valami hír Deanről?

Tom felsóhajtott.     

– A fél szemére megvakult, az arca szinte rendbehozhatatlan, de megmarad. A felesége alig ismert rá, nem is szólva a gyerekeiről, akik halálra rémültek, és nem hajlandóak meglátogatni.

– A többiek? Ti hogy vagytok? – hadartam gyorsan. Nem akartam belegondolni Dean helyzetébe. Borzasztó, ami vele történt.

– Három SWAT-ost elveszítettünk, másik három kórházban van. Az én csapatomat kényszerpihenőre küldték, az osztályon már csak négy csapat maradt, ami édeskevés, válságban vagyunk – egyenesedett fel. – Egyébként kösz, jól vagyok. Nálatok mi a helyzet?

– Van egy komolyabb ügy. Azt hiszem, a ti asztalotok lenne…– sóhajtottam. Nem volt kedvem még egy ügyet rájuk sózni, amikor már így is túl vannak terhelve. – Öt halott vámpír, zsaroló üzenet. Se nekem, se Kevinnek sincs lövése róla, hogy mi történhetett. Talán Stripes áll a dolog mögött, bár a nyomok nem erre utalnak. Vigyük mi az ügyet vagy akarjátok?

– Hamarosan úgyis hozzánk helyezik a csapatotokat Emily, szerintem, ha valaki képes kinyomozni, hogy Stripes volt-e, akkor a te vagy. A múltad sikersztori, és nem csak a társad miatt, nem csak a keleti parton. Négy éve vagy az FBI-nál, azóta sorra halmozod az olyan megoldott ügyeket, mint például Lunna Mare ámokfutása, csak hogy ezt az egyet említsem. Próbáld meg, menni fog. Ha Stripes az, átvesszük, de ha nem… végig kell vinned.

– Komolyan?

– Tényleg nincs most rá kapacitásunk, az ügy a tiétek. Sok szerencsét!

–  Kösz, Tom, Deannek üzenem, hogy fel a fejjel! – búcsúztam.

– Átadom – mosolyodott el fáradtan, majd visszatemetkezett a papírok közé, én pedig visszasétáltam a jó öreg Gyilkossági Osztályra.

Mint azt frissiben megtudtam, néhány ujjlenyomatot azonosítottak az elmúlt órák folyamán, kihallgatások zajlottak egész nap és már megkaptuk az aktuálisan szolgálatban lévő, elérhető szakértők listáját is. Legelőször is ezt a listát vettem a kezembe a halottkém jelentésével együtt, pontosabban ezeket nyomta a kezembe Debbie, aki mint rajtam kívüli egyetlen női tagja a csapatunknak, próbálja jól szervezettségünk látszatát kelteni. Több-kevesebb sikerrel.

Leültem az irodában a gép elé és elkezdtem utánanézni az arcoknak. A legtöbbjükkel dolgoztam már együtt, főleg vérállatokkal (északon ez főleg vérfarkasokat jelent) vagy úgynevezett "parákkal". Hivatalosan "paranormális, metafizikus vagy természetfeletti képességekkel rendelkező személynek" nevezik őket, de lássuk be, túl sok időt vesz el az életemből, már az is, míg egyáltalán kigondolom a szót, így kényelmesebb "paraként" emlegetni őket.

Ahogy a naptáromra pillantottam, megállapítottam, hogy hamarosan itt a telihold, így a vérállatok alapból kiestek, egyébként meg ki tudja, melyik tűri jól egy (neadjisten több!) vámpír társaságát? Szóval maradtak a "parák" és a vámpírok. Mivel, mint kiderült az ötödik eltűnt Ocean-tag, akiről valószínűleg a fenyegetés is szól, rendelkezik egy-két plusz képességgel, ha lehet, a parákat is kihagyom a dologból. A lista ennek következtében egyetlen egy darab, a papír szerint holnap épp ráérő vámpírra szűkült.
– Szóval, Mr. J. J. Wilde, maga jön velem holnap este… – tettem le a listát sóhajtva.  – Tud valaki valamit erről a fickóról? Kev, nem ismered véletlenül?– fordultam érdeklődve a többiek felé.
– Ott jön, most beszélt a főnökkel a holnap estéről… – bökött Richard a felettesem ajtaja felé. A maradék türelmem is elszállt, a vezetés és Marco Bianco kezd az agyamra menni.
– Remek. Szóval már a hitet sem hagyják meg nekem, hogy magam dönthetek a kollégáim kilétéről… – morogtam felállva a gurulós-forgós székemből, kezemben a már hideg kávésbögrémmel, amiből sűrű, apró kortyokban szipolyoztam ki a koffeint.

Abba az irányba fordultam, amerre a férfi mutatott az imént és most az egyszer utáltam, hogy az egész irodában csak üveg-térelválasztók vannak, és mindenki lát mindent. Amint megláttam a vámpírt, szerettem volna elájulni. Vagy esetleg holtsápadtan hápogni segítségért. Legfeljebb gyors szívrohamban elhalálozni. De csak álltam, és félrenyelve a kávémat, heves köhögésben törtem ki.